Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Mocsár Gábor: Kétezerhez közeledve
dásával hallatlan mértékben felgyorsult. A technika fejlődésének felgyorsulása szükségszerűen gyorsította robbanásszerűvé a nagyvárosok fejlődését. Az egykori „gyalogos” — mert gyalogosan még kellemesen bejárható — városok helyére igen gyorsan (pontosabban meghatározva a múlt évszázad végén) a technicizált városok léptek. Igen gyorsan, ismétlem, s ez fontos: ugyanis az ember történetileg is igen hosszú időn át hozzászokott és alkalmazkodott a „gyalogos" város, mint lakóhely valóban „emberszabású" léptékeihez. Ebből a szempontból nézve, az időszámítás előtti III. évezredben települt Úr városa és a XVIII századi Weimar között sok a hasonlóság. De hol vannak, ötven év alatt hova lettek azok a régi és az akkori emberek számára bizonyosan kellemesen lakható városok a mai technicizált városok hang-, fény- és zajorgiájához? Hol a közlekedés, a helyváltoztatás, az érintke- kezés egykori emberi mértéke a technicizált közlekedés már-már apokaliptikus zűrzavarához és hellyel-hellyel összeomlásához? No, de ne ragadjunk meg ezeknél a jelenségeknél, melyek számunkra, szerencsére, még csak messziről kapott jelzésekként vetítik élőnkbe az urbanizáció egyik lehetséges útját. Félelmetes útját-módját. Mégis érdemes ezeket feljegyezni, mert — ismét azt kell mondani: — szerencsénkre épp jelenlegi állapotunk teszi lehetővé számunkra, hogy a településfejlesztés koncepcióról szólva figyelembe vehessék a távoli jelzéseket: ne úgy! Ahogy a mi hibánk elkövetését — így mellőzését — nemigen várhatjuk másoktól, éppúgy nem számíthatunk rá, hogy eredményeinket, sikereinket mások kovácsolják. Tanulni azért lehet és érdemes mások tévedéseiből, de mások eredményeiből is, s épp a mai kor nagyon tanulékony- nyá tett és tegyen is bennünket. Ebben a vonatkozásban például úgy, hogy településfejlesztési koncepcióinkban kerüljük el a már említett urbanizációs veszélyeket. Visszatérve egy korábbi gondolati támaszponthoz, most már tapasztalatok és feltevések ismeretében tegyük fel újból a kérdést: Melyik településformát közelítsük hát a másikhoz? A falut-e a városhoz, avagy netán — milyen eretnek tétel! — a várost a faluhoz? A kérdés ilyen feltevése kockázatos, sőt vitára ingerlő: igenis, eretnekség bujkál mögötte. Igen, mert — ugyancsak régen megkövesült — képzeleteinkben a falu képe, állapota úgy él, ahogy évszázadokon, sőt ezredeken át megszoktuk, s minden törekvés áldásosnak tetszett, amely „a falusi lakosságot kiragadja abból az elszigeteltségből és elbutultságból, amelyben évezredek óta csaknem változatlanul tengődik". Azonban épp az idő „felgyorsulása” a régi faluképzetet is kikezdte. Épp ideje lenne, ha — történetesen a jövőt firtatva — új képzeteink támadnának arról a faluképről, amely hasonlóan a korábbi városképzethez, valóban belekerül a gyökeres átalakulás sodrába. Ne jelen viszonyainkra gondoljunk, mert azok valóban nem teszik vonzóvá, teljes emberivé a falut, mint lakóhelyet. Ne alföldi, esetleg városnak minősített óriásfalvainkra gondoljunk, melyek porba, sárba terpeszkedve riasztják a teljes életre vágyó embereket, főképp a fiatalokat — meg is látszik ez a lélekszám alakulásában, a csökkenő tendenciában. Ez a csökkenés éles és tudatos kritika a falusias települések mai viszonyai fölött. Ne is azokra a településekre gondoljunk, amelyek ma még megközelíthetetlen zugokban, egy-egy átkozottul járhatatlan bekötőút végén lógnak bele a reménytelenségbe. Tanúi voltunk az első ilyen baranyai falu teljes elnéptelenedésének — ez is kritika volt falusi állapotaink fölött. De nemcsak afölött. Egy korábbi koncepció fölött is, amely — újra csak azt mondhatjuk — nem országrészek harmonikus fejlesztésében, a településfejlesztéssel össze nem hangolt gyakorlatában „élte ki magát”. Nem mondhatjuk persze, mintha a régi koncepciókkal teljesen és véglegesen szakítottunk volna, bizonyára nem is lehet zökkenőmentesen radikálisan fordulatot venni az ilyen horderejű dolgokban. Csupán egyetlen olyan kérdéskörre szeretnék rámutatni, amely — nézetem szerint — még magában hordozza a régi koncepció jelenlétének bizonyítékait. Hogyan is kezdjem a kérdéskör boncolását? Tudvalévő, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése közben és után igen népes és tettrekész, vállalkozókedvű paraszti tömegek lódultak ki a falvakból, elsősorban persze az olyan falvakból, ahol az átszervezés után nem kecsegtetett biztos jövővel az új szervezetű mezőgazdaság. Az ilyen szegény falvakban sohasem is volt valami rózsás a paraszti jövő, azonban a magántulajdonosi ösztönök szigorúan kötöttek. A bekövetkezett történelmi pillanatban azonban a kötődések meglazultak, könnyebbé vált a döntés: el a földtől, el a falutól. Szabolcs-Szatmár, illetve a 41
