Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Mocsár Gábor: Kétezerhez közeledve

lan”, patriarchalis falusi viszonyokhoz a „bűnös" és parasztnyomoritó város ellenében. A tendencia tehát: a városhoz emelni a falut, hiszen a város a civilizáció, a kultúra, az ellátás, az érvényesülés sokkal magasabb fokát kínálja, mint az elmaradott, sárba és sötétbe ragadt falu. Ez az a tendencia, amely Engels szerint is — „feltételezve egyúttal a tőkés termelési mód megszűntetését, képes arra, hogy a falusi lakosságot kiragadja abból az elszigeteltségből és elbutultságból, amelyben évezredek óta csaknem változatlanul tengődik". Ez a történelmileg kialakult álláspont természetesen beidegzettséggé vált: közgondolkozásunk egyik jellemző vonása ma is. Vagyis: az elmaradott falut a városhoz emelni.

Ismétlem, történelmileg kialakult álláspontról van szó. Azokban az időkben alakult ki, amikor a város, mint településforma, valóban csakis előnyöket kínált a kiszolgáltatott, elszigetelt és elmaradott feudális-félfeudális faluval szemben. Csakhogy azóta, s nem is „azóta”, hanem egészen pontosan az elmúlt negyedszázadban a városról — a nagyvárosról — kiderült, hogy előnyei megkopottak, hátrányai viszont az elviselhetetlenségig fokozódtak. Menynyi riasztó tudósítás, mennyi megfontolt tanulmány a nagyvárosi életforma válságáról, az urbanizáció visszájára fordult következményeiről, a közlekedés megoldhatatlan görcseiről, a smogról, az elviselhetetlenné fokozódó decibelről, a tömegessé váló urbanizációs idegbetegségről és még sok egyébről. Nincs olyan megkövült városellenes narodnyik, aki a nagyvárosi életforma bajait szenvedélyesebben panaszolhatná, mint a városlakó településszak- ember. S érdekes, hogy Engels már száz évvel ezelőtt felfigyelt ilyesmire, méghozzá éppen a város és a falu közötti ellentét megszüntetésének tárgyalásakor. „Ha azt látjuk, hogy egyedül itt Londonban nagyobb mennyiségű trágyát dobnak napról-napra hallatlan költséggel a tengerbe, mint amennyit az egész szász királyság termel,, és roppant berendezések szükségesek annak megakadályozására, hogy ez a trágya ne mérgezze meg Londont, akkor a város és falu közötti ellentét megszüntetésének utópiája figyelemreméltó gyakorlati alapra tett szert. És még a viszonylag jelentéktelen Berlin is 30 éve fulladozik a saját piszkában”. Éppen száz év telt el Engels megfigyelése óta, s a metropolisok szédítő méretű növekedése az elviselhetetlenségig kiélezte az ember és a város közti ellentétet.

Nem hazai gőzösfejű narodnyikok, hanem nyugati városlakó szociológusok immár könyvtárnyira dagadt elmélkedései mutatják ki legszembeszökőbben ezt az ellentétet — mert itt, ember és város viszonyában már nyugodtan használhatjuk az ellentét kifejezést. Mit látunk — az ember oldaláról nézve? (Más oldalról nem is szabad a kérdéshez közelíteni.) Kiragadva például ások közül egyet. Pszichikai, biológiai kísérletek kimutatják, hogy mint egy tanulmányból olvasom (Gilles Anouill): „A túlzsúfoltság, a zaj, a fényingerek hatásának kitéve a patkány agresszívvé válik. Az ember is. Mielőtt évszázadunk véget érne, öt ember közül négy városlakó lesz, Franciaországban éppúgy, mint egész Európában... Ugyanakkor az újságok kis híreiből vagy a bűnözés görbéiből már ma kiderül, hogy a nagyvárosi települések az erőszak melegágyai. Az agresszivitás elszabadulásáról szóló összes statisztikák élén a nagyvárosok szerepelnek. Nyugtalanító összefüggés. Két alapvető kérdést vet fel: milyen pszichikai, vagy akár biológiai okokból válik a városlakó ember agresszívabbá. Vajon az ok maga a város-e, vagy csak jelenlegi, nem az emberre szabott formája?"

Mi az, hogy nem emberre szabott forma?

Még mindig az ember oldaláról nézve a dolgot: az eddig nem városlakó, ám most a nagyvárosba tóduló embertömegek egy olyan, már korábban létezett, nélkülük már létrehozott keretekbe kényszerülnek, amelyet nem tudnak megváltoztatni, ilymódon a városba vándorló egyén teljes és feltétlen megalkuvásra, alkalmazkodásra kényszerül — egyéniségének súlyos sérelmével természetesen. Nem a biológusok öröklést szabályozó, befolyásoló laboratóriumai, hanem a nagyváros falanszterkeretei állítják majd elő tömegével azokat az emberi egyedeket, akik azonos módon élnek, azonos létköröket írnak le, és tőlük független viszonyoknak kiszolgáltatva, vagyis elszemélytelenedve keringenek a nagyváros nem emberre szabott formáiban. Lehangoló perspektíva. A boldogság, ez a minden szabályos meghatározásnak leginkább ellentálló — mert nagyon emberi — fogalom kerül kockára valójában. Aminek talán legfőbb oka az, hogy az ember, aki természetében hordozza az alakítás, a környezetébe való beleszólás, a dolgok átrendezésére irányuló aktivitás ösztönét, a nagyvárosokban, majd az urbanizáció folyamatában kiépülő megalopolisokban, óriásvárosokban épp ezt az aktivitást kénytelen elveszíteni.

Az utolsó évtizedekben ez a folyamat — a megavárosok megjelenésével, sőt összeolva40