Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
vagy messzebbről jöttek ide — meg a nagycsaládosokra... Mikor kerülne sor őrá, egy gyermekes takarítónőre? Itt egy kicsit megállapodtunk, vitatkoztunk. Kiderült: sejtette ő, hogy az elsők közöt kaphatott volna lakást, ha akart volna. S erről az esélyről elsősorban nem a protekciózá: miatt mondott le, hiszen majdnem mindent annak vett, ami addig vele történt — hanem mert az tömeglakas lett volna, bérházban. „Az embernek a feje fölött is dobognak, jobbró szöget vernek a falba, balról a rádiót bömböltetik. S ha méghozzá valami emeleten kap elfárad, mire fölérNem, Nagy Rózsa konzervatív volt: kis családi házra vágyott, aho udvar van, benne tyúkok, kacsák — hátul hagymát lehet termelni, és elől sarkantyúka virít az ablak alatt... drótkerítés, apró, négyszögalakú fonással, zöldre festve. Csakis zöldre Különben nem sokat ér az egész. Ilyen ház pedig az ő számára vagy a Holdban van, vagy az OTP-nél. Hiányos és nem pon tos értesülései alapján úgy vélte, hogy ha havonta keresne minimum 1200 forintot, a Takarék pénztár adna házépítési kölcsönt. Takarítónőként pedig sohasem fog 900 forintnál többet keresni... Ennél a pontnál azonban hetekre megállt: nem szerette a gyárat. A gépek dörgése, a sok ember egymás mellett, amint egyforma testtartásban, egyforma mozdulatokat csinál egész nap; különös, csak üzemben érezhető szag lengi őket körül, s nyáron hiába nyitják ki az ablakot, az erdők, a mezők illata kint reked a kerítésnél. Megkérdezte Ilonka nénit is, Kláriékat is: mit szólnának hozzá, ha ő bemenne. Bírná-e? Mindnyájan nagyon helyeselték, sőt lelkesedtek az elgondolásért. így aztán oda lyukadt ki, hogy megpróbálja. Nagy baj nem történhet, legfeljebb visszakéri magát, ha nem tudja megszokni. Dani Klára megígérte, hogy beveszik a brigádjukba. Ők keresnek legtöbbet a szalagon, átlag 1500 — 1600 forintot. Ez perdöntő volt: 1600 forint havonta! Kimondani is élvezet. Az igazgató éppen mosdott a zuhanyozóban. A nyitott ajtón keresztül látszott, hogy fogmosás közben hasát nekitámasztotta a kagyló szélének. Rózsika felnyúlt a porolóval, hogy a szemöldökfán végighúzza, aztán hirtelen elhatározással letette a szerszámot és belépett: — Igazgató elvtárs! Szeretnék bemenni a szalagba! — Mm?... A szalagba? Jó! Szóljál a portán, és eredj... — Ott szeretnék dolgozni. Dersi bólintott egyet, aztán észbekapott: — Mi? Ott dolgozni?... Mi a fenének!... Akarom mondani: nem jó neked itt?! — De jó... csak ... — Csak?! — A másik lemondott arról, hogy békésen befejezze tisztálkodását. Törülközőbe dobta a holmiját, aztán balkezét a nadrág korca mögé süllyesztette várakozólag: — Csak!?... — Csak ... Az igazgató elvtárs mondta, hogy jó lenne, ha bemennék, ha szakmát tanulnék. — Én mondtam?! Mikor mondtam én ilyen... — a végét lenyelte. — Tavalyelőtt ősszel, mikor... — Mikor?... Ja!... Hát az akkor volt, abban a szituációban. Dehát az rendeződött... — Lépett egyet a lány felé, megveregette az arcát. — ... de még milyen jól rendeződött!... Nna! Hát mi baj van, mi nincs itt kedvedre? — Nekem minden, csak a ... — Csak a?... — Dersi megnézte az óráját. Fél kilenckor értekezlet. — Csak a pénz... — nyelt nagyot Rózsika, és hirtelen úgy érezte, nagyon hálátlan ebben a pillanatban: érezte, mellékvágányra siklott a beszélgetés, de az igazgató túl magas, túl testes, túl atyás volt ahhoz, hogy ő képes lett volna gondolatait értelmesen előadni. — Ja! A pénz!... — nevetett kis rekedtséggel Dersi. — Hát szóljál! Néma gyerek... tudod. — Indult kifelé. — Majd intézkedek. — Dersi elvtárs fel akarjz emelni a fizetésem — nyögte ki Kobzos szobájában aznap este Rózsika, mikor a forralt tejhez kávét, cukrot tett, és belekészítette a termoszba. — Mi?... — engedte lentebb az újságot a főmérnök, aztán szórakozottan dörzsölni kezdte a nyakát. — Szombat este jön a feleségem. Majd... jól takarítsál ki előtte. 22
