Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
KUNSZABÓ FERENC Harmincezer takarékban Huszonnégy éves, nagyon csinos, magános nö, hatéves kisfiúval, férjhez menne káros szenvedélyektől teljesen mentes szakmunkáshoz. Leveleket „Harmincezer takarékban” jeligére. Mióta az újságokban ismét megjelentek, mindig nagy passzióval olvasom a házassági hirdetéseket. Sok év a(att azonban ez az egyetlen akadt, amelyik sejtetni engedi, hogy lányanya a feladója. A szöveg naivitást, a világ némely dolgában való nagyfokú járatlanságot árul el, ugyanakkor tömörré sajtolódott keserűséget is érzékeltet. Nem kevés energiát fektettem abba, hogy a jelige mögé láthassak — végül csupán a véletlen járt kezemre. Am az annál pazarabbul. Nagy Rózsa a Mátra egyik kis falujában született. A község apraja-nagyja éppen árkokat, gödröket ásott a német tüzérségi lövegeknek. Még nem volt három hetes, mikor szovjet bombázók jó érzékkel zuhantak rá a dombtetőkön kiépített állásokra, és két perc alatt semmissé tették a kényszermunkára kihajtottak több hetes viaskodását sárral, esővel, sziklákkal — s nem utolsósorban saját félelmükkel. Nagyné lélekszakadva rohant a krumpliverembe, s olyan izgatott volt, hogy észre sem vette: mikor a szűk ajtón mászott lefelé, gyermekét eldobta; akkor robbantak az első bombák. „Észre sem vette..Kivétel nélkül mindenki így meséli ezt a faluban, de Nagy Rózsa ilyenkor nem szól semmit, csak összeszorítja a száját, és szemét egy pontra szögezi; a lehető legtávolabbi pontra: túl a beszélőn, túl a falon. ...Az apja akkor már valószínűleg nem élt. Hivatalos értesítés sohasem jött, de a hazaszállingózó bajtársak halálhírét hozták. S valószínűleg úgy is kellett annak történnie, hogy Nagy Péter ott esett el az Ojtozi-szoros előtt valahol, ahol besenyő ősei egy-egy sikeres magyarhoni kaland után nem egyszer gyújtottak örömtüzet, és turkáltak kumisztól ködös fővel az áldozati paripa forrómeleg zsigerei között, hogy megtudnák, mit hoz a jövő. 10