Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)

Múlt és jövő közös szerencséje, hogy nem tud egymásról, Nagy Rózsa pedig ingerülten kocogtatja a televízió színes előtétüvegét, ha ilyesfajta okoskodásokba bicsaklik az értelmes beszéd.

Értelmes pedig az, ami szinte kézzelfogható, érthető és vidám. A komédiát imádja. „Pedig nem hasonlít a maga eddigi életéhez." Megrántja a vállát: „Pedig éppen azért!"

...Nagy Péterné 1946 nyarán már Parádfürdőn volt konyhalány, a részben helyreállított üdülőben. Gyermekkorától kezdve azt csinálta, ahhoz volt kedve, csak mikor szülei negyvenkettőben ráparancsoltak, hogy ideje lesz otthon maradni és férjhezmenni — akkor szakította meg. Még ma is bosszús, ha erről esik szó: „A hátam közepének kellett az ember! Mi bajom volt nekem? Igaz, munka volt, hogy aki nem vigyázott, annak a kezeszára szakadhatott bele, de mindennap kimenő, hetibér pengőben... és olyan szép, vidám élet van mindig az üdülők tájékán.”

Kislányát nem vitte magával. „Mit csináltam volna ott vele?!” Ennek a kérdésnek fenyegető hangsúlya inkább védekezés, az utólag világossá vált hiba beismerő értelmű elutasítása.,— Rózsát elhelyezte egy falubeli rokonnál, aki szintén hadiözvegy volt, vagyontalan, s így napszámból, gazdagabb helyeken végzett nagymosásokból, házimunkából tartotta fönt magát, vagyis: egész nap nem volt otthon, s a gyermek így egy alig ötéves kislányra maradt. A napszámból élő rokon jobbadán csak a pénz miatt vállalta, és könnyen képzelhető, milyen kedvvel látta el a vendéggyereket, mikor este fáradtan hazament. Annak ellenére, hogy Nagyné mindig pontosan küldte a havibért. Csak éppen alig látogatta.

Ezerkilencszázötvenkilenc őszén anyja egyszercsak hazajött. Volt némi öröksége, itt egy hatodrész ház, ott pár négyszögöl szőlő, férje után is maradt valami — ezeket összekaparta és vett egy öreg házat az alvégen. A hiányzó összeget egy nagydarab, bozontos szemöldökű, kifent bajszú férfi állta, aki együtt érkezett az asszonnyal, pár hétig állás után járt, aztán ács lett az építőipari ktsz-nél a városban. Nagy Rózsának itt megszínesedik a hangja: „Mégiscsak úgy fordult, hogy van anyám, még apám is, mostoha, de nagyon jó apának kezdődött!” Mindenekelőtt: vidám volt, és Rózsa imád nevetni. Dorhán József pedig mindenből viccet csinált. Egyszer például szekercével lecsapta bal gyűrűsujjának utolsó ízét. Vastagon bebugyolált kézzel jött haza, s mikor Rózsa meg az anyja sopánkodni kezdtek, azt mondta: „Ugyan már, mitríttok. Ezen az ujjamon legalább már nem kaphatok körömgyulladást.”

Rózsa továbbra is eljárt dolgozni, de most már könnyebb munkákba, mert a szülei nem törekedtek arra, hogy embernapszámot kapjon. Otthon számára nem akadt munka: a mostohaapja hajnalban mindent elvégzett, mielőtt motorra ült volna, hogy a munkahelyére menjen. Rózsa csodálkozva húzta föl reggelenként a cipőjét: fényesre volt tisztítva. És napközben, mikor kacsolta a szőlőt vagy az erdőgazdaságban facsemetéket kapált — azok a dallamok mászkáltak a nyelvére, amiket mostohaapja dúdolt-fütyült, mikor a házkörüli munkát végezte. S ami maradt, azt ellátja az anyja, aki — különböző betegségekre hivatkozva — nem dolgozott. „Én már csak hátébé maradok, mondogatta, megviháncol- tam a magamét!" S ha az ács férj ilyenkor ott volt, akkor kacsintott rá egyet, mire az rendszerint odacsapott a legdomborúbb részekre, és nagyot nevettek.

Az asszony idomai egyébként egyre jobban domborodtak, majd elnehezültek, ellaposodtak: egy év alatt majd húsz kilót hízott. „Megárt a jómód, mondogatta a férj, a lábaddal meg elmehetnél orvoshoz!” Valóban, a visszerek egyre vastagabbak, görcsösebbek lettek az asszony lábikráin. S mert szégyellte, mert megszokta, hogy bármilyen férfiszem, ha rápillant, szívesen álljon meg rajta — kezdett nyáron is vastag harisnyákban járni. Ha a falubeliek ennek okát kérdezték, kissé nyafogós hangon válaszolt: „Jaj, tudjátok, valahogy elszoktam ettől az éles levegőtől. Gályán, a Nagyszállóban, ott mégis más. Itt meg, nyár közepén is megcsap a hideg..." Mire a falusiak nagyokat bólogattak, és csak később, egymás között csóválták a fejüket: „ez a Terka, de nagyra van...” — a férj viszont egyre sűrűbben mordult egy-egy lassúbb fölkelésre.

És olyankor rendszerint hozzátette: „Nézd meg a lányodat! Az perdül, mint a rokka kereke!" — Mind gyakrabban állapodott meg rajta a szeme, és az esti csokoládé, cukorkaajándékok már nem annyira az anyának, mint a lányának szóltak... Kezdetben azzal tette el az asztalra, hogy „itt van, asszony, nyalakodj”, aztán: „nesztek”, később: „itt van, Rózsi, adjál anyádnak is.!"

11