Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illés Endre: A tövisszúró
sulás sallangmentes bizonyítékai. Ez a romantikus magatartás pedig válasz egy kornak, amely a hideg számítás jegyében, racionalizmusnak álcázott önzéssel veszi föl a küzdelmet az érzelmekkel szemben. íme kétfiatal költő, akinek bizalmat szavazok. Jóllehet mindkettő mással kísérletezik. Abban viszont megegyeznek, hogy: kísérleteznek. Eddigi kísérleteik eredménye meggyőző. Tulajdonképpen elégedettek is lehetnénk eme két sikeres bemutatkozással, az antológia megtette a magáét. Fölmerül bennem a kérdés, nem tettem-e túlságosan magasra a mércét. így válaszolnék: nem én tettem magasra. A Szépirodalmi Könyvkiadó tette magasra előző antológiájával. Ottani igényessége magával ragadott. Végezetül: az előszavakat fölöslegesnek érzem, mivel jobbára csak udvariaskodó frázisok maradtak, nem pedig irányító, eligazító táblák szerző és olvasó számára. Tárgyilagos, adatszerű életrajzokat is szívesebben látnék a mostani eklektikus zűrzavar helyén. Hiszen a költő verseivel már szót kapott, költői önéletrajzát nem igénylem. FÁBIÁN LÁSZLÓ /II ás Lndre: A tövisszúró Az életműsorozat legújabb kötetének témája a szerelem. Régi —1942 és 1958 között keletkezett — írások fölé karcolta az író ezt a frappáns címet. Az egymást megtévesztők, a másik fél birtoklásáért harcot kezdők s a szerelem lázában elégők aligha kaphattak volna találóbb megjelölést, mint ennek a különös „tehetséggel” megáldott madárnak a nevét, amely szinte mennykőszerűen csap le áldozatára. Mert a szerelem is ilyen százarcúan megjelenő, boldogságot és gyötrődést, felemelkedést és lezuhanást magába foglaló létforma. Férfi és nő viszonya Illés Endre számára is talány, föld feletti lebegés; történetei éppen ezt a „megfoghatatlanságot” igyekeznek az irodalom eszközével egy pillanatra megörökíteni, hogy aztán minden visszahulljon a semmibe. Majd a következőkben újból ez lesz a kiindulópont, ebből a „holt anyagból” csap ki áramütésszerűen a testet szinte izzásig hevítő hő. Sokan és sok helyütt elmondták már Illés Endre műveivel kapcsolatban, hogy „irodalmi író”, akinek egyetlen lehetséges létformája a literatúra. Nem tud meglenni könyvek nélkül, álomvilágának falait a franciás könnyedséggel odavarázsolt kéziratlapok, s a zene hátborzongatóan illékony futamai tartják. Sokan odáig merészkedtek, hogy élményeinek szűkösségét hozták fel minduntalan, sőt nemegyszer még az epikus tehetség is számon kéretett. Mindezeknek a meglátásoknak alapjául szolgált, hogy az író látványosan nem cipel mázsányi terheket. Ha csak teheti, két ujjal maga előtt görgeti. Tehát amiben a valódi ereje van, azt szemérmesen titkolja. Munkaeszköze, az aranyműves kalapácsa, kis helyen, zsebben is elfér, s ha netalán munkába induláskor nem billeg a vállán a csákány vagy oldalán az ásó, mindjárt gyanússá válik. Még mindig nehezen tudjuk elképzelni, hogy a prózát nemcsak nagy történelmi, társadalmi tablók jelentik, hanem a lélektani miniatúrák, a mívesen formált, pszichológiailag körülírt „életképek” is, amelyek szinte csak villanásnyi szeletét adják az időnek, de koncentrátumukban — éppen ez adja művészi értéküket! — mindaz benne van, ami a nagyobb méretű alkotásokban. A Zsuzsa című novellafüzér száz színben viliódzó nőalakja maga a kiszámíthatatlanság. Szépségének tudatában játékszernek tekinti a szerelmet, s a férfit csak személyes hóbortjainak elfogadtatásáért tartja maga mellett. Angyalként szárnyal, testére szorosan feszülő ruháinak a kihívása a „birtokolni akarlak” lélekállapot jelzése. Nem tesz különbséget élőlény és tárgy közé, ha úgy érzi, hogy gazdagodhat, egymás után habzsol be mindenfajta élményt. Az autóval történő játékos rohanást, a lemezjátszóval bíbelődés ünnepélyes mámorát, az őzsutát megbabonázó ember magabiztosságát és a férfitestben kéjt kereső boldogságérzést. Veszélyt is ez a dolgokon való könnyed felülemelkedés rejt partnere számára, aki szinte fuldokolva statisztál ebben az „egyszárnyú” repülésben. Statisztál, mert a sokféle hazugság között nem tudja — nem akarja — észrevenni, hogy kedvesének nem a férfi kell, hanem csak a mámor, nem az egymást jóban-roszban összeforrasztó szerelem, hanem a „sebző futású szépség, a bizonytalanság”. Zsuzsa olyan kifeszített kötélen billeg, melyről nem vezet út sehová, a csak ideig-óráig tartó lebegést könyörtelenül a zuhanás követi. Testi-lelki rokona a Hamisjátékosok című kisregény Violájának, de valamiben mégis különbözik tőle. Amíg ő csak a szépségével „hazudik”, addig ama másik a hazugság „szépségéért” töri ketté életét. A művészi megformálás is éppen ezt a két ellentétes hazugságot ütközteti. Zsuzsa játékos bódulata, az elemi örömöket ékszerként magára aggató, s majd azt hirtelen tengerbe dobó „átváltozása”, ha könnyűnek találtatik is a szerelemben, nem érdemel komolyabb büntetést. Viola azonban nemcsak a sorsot hívja ki maga ellen, de az író mérlegén is könnyűnek találtatik. S e könnyűség ára: az élete. Meg kell halnia, mert büdös alagutakban, sötétben lopakodó testét csak a hazugságok konzerválják, a fényre jutván már nem bírja el az önmagával való szembenézést. Az író ítélete jól igazít e két nőalak formázásakor; mindennél jobban viliódznak az Illés Endre-i novellisztika kettős fénytörésű színei. A hangulat, a környezet, a legkisebb háttérként szolgáló cselekmény a pasz- tell-árnyalataiban tobzódik — „könnyedén, akárcsak egy Ravel-futam” —, hogy ebből az ezerszínű valóságból — a „nyáralma pirosságú hétköznapból”, a „mézsűrű, sötét éjszakából”, a „körteié édessé91
