Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Rónay György: Kassák Lajos alkotásai és vallomásai tükrében
gével csörgő fényből” rézkarcerősségű kontúrok bontakozzanak ki. Lágyság és keménység, impresz- szionista színgazdagság és egy határozottabb megformálást sejtető arcéi keveredik ezekben az írásokban. S mindezek mögött, ha csak utalásszerűén is, az egész alakot hitelesítő lélekrajz. A stílus biztonsága lenyűgöző. Közelről nézve alig látható más, mint a részletek megrajzolásakor keletkezett, majdhogynem „káros” bőség — itt dől el, hogy a művész meddig mehet el a különféle stíluseszközök alkalmazásában, amikor éppen ez adja a csúcsot, ezen egy szikrányit is túllépve már a giccs határa súrolódik — de az egészet egybelátva kiderül, hogy az aprólékosságával megtévesztő leírást a sok szálból összefutó jellemalkotás teszi művészetté. Szávitri sohasem volt szerelme (Történet a szerelemről és a halálról) „pillangószárny rebbenése” élet és halál, a kedves közelében érzett öröm és a könyörtelenül fájdalmas szétszakadás fénypatakjaiban formálódik. A mese varázsa abban van, hogy éppúgy kimondja az igazságot, mint az Egyszárnyú madarak című párbeszéd önmagát büntető hősnője: „A szerelemben nincs alászállás. Aki egyszer magasan élt, fuldoklik az alacsony boltozat alatt.” Illés Endre történetei a vergődő madárszárnyak szorításában is ezt a nagyratörő szabadságot, férfi és nő viszonyában a kezdetektől már jelen levő, de valójában sohasem beteljesedő szerelemigazságot példázzák. Az író konok megszállottsággal üldözi a hazugságot, de az életben vétő hőseinek megbocsát. Nem a bűnt, hanem az embert szánja, legerkölcstelenebb hősében is fölmutatja a parányi emberséget. Etikai tartása az írásaiból kiolvasható humánum. Éppen ezért alig értem Dobozy Imre ellenvetését (Népszabadság, 1971. júl. 27.), amikor a Tövisszúró című kötetről elmélkedve mindezeket megkérdőjelezi. „Majd mindig akad egy küszöb — úgymond —, melyen (Illés Endre) nem lép át. Egy ajtó, amelyet nem nyit ki.” Szerintem ha ez így van, ezért az író aligha megrovást, inkább dicséretet érdemel. Vagyis éppen ebben a „másságban" van művészetének sajátos jellege, senkivel össze nem téveszthető arcéle. Azokat a küszöböket, amelyeket ő nem lépett át, majd mások birtokukba veszik, azok az ajtók, amelynek a kilincsén az ő keze idegesen tétovázik másoknak még kaput tarthatnak. A művészet sokféleségéről ars poétikája mindennél jobban útbaigazít: „A sót sohasem kell mesterséges sóízzel erősíteni. A sónak kell sósnak lenni.” Az már más kérdés, ha valakinek ételízesítőre van szüksége, tisztított, klórozott fi nőm sót használ-e, avagy éppen a bányából kikerülőt. SZAKOLCZAY LAJOS Rónay György: Kassák Lajos alkotásai és vallomásai tükrében Még sok adóssága van irodalomtörténetünknek. Monográfiák, értékelő elemzések egész sora hiányzik. Anélkül, hogy példákat keresnénk (pl. a Nyugat nemzedékei, folyóirataink szerepe stb. stb.) rögtön Kassák nevét kell említenünk. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy izgalmas pályájának, sokoldalú és ellentmondásokkal terhes, de századunk irodalmi (olykor politikai is) életét jelentősen motiváló, munkásságának elemzése nélkül nem láthatunk tisztán sok kérdésben. Ha sokoldalú tevékenységéből csak a szívós, töretlen, mindig újrakezdő szerkesztői munkásságáttekintjük— már az megérdemelne egy könyvet. (A Ma kiadása okos és hasznos „gesztus”, de önmagában még kevés.) De nem „csak” szerkesztő volt, hanem költő is, prózaíró is, festő is, aki minden területen maradandót tudott alkotni, ihletője, szervezője, támogatója s olykor — mi tagadás — provokálója is volt nem egy irodalmi korszakunknak, nemzedéknek. Újító volt a szó eredeti, izgalmat keltő értelmében. A művészet és a társadalom viszonyának újrafogalmazását tartotta — többek közt — egyik feladatának. S még akkor nem szóltunk arról, hogy ő valóban homo novus volt irodalmunkban, származását tekintve is, pályáját elemezve is. A kétkezi munkás vele tört be először irodalmunkba, belülről ábrázolva azt, amit Adyék, a polgári humanisták, demokraták, radikálisok szimpátiával, együttérzéssel ugyan, de kívülről ábrázoltak. József Attila előtt nem volt hozzá mérhető súlyú költőnk, aki a munkásságot ennyire szociálisan, osztályöntudattal és emberien is elkötelezve megénekelte volna. Mindezek ma már közismert tények, mégis el kell mondanunk mielőtt Rónay György igényes, szép könyvéről szólunk. Mert ez is azon kevés könyvek közé tartozik, amely kísérletet tesz (ha az adott keretek között szükségszerűen vázlatosan is) az egész Kassék-életmű elemzésére. Érdemeit csak növeli az, hogy ez az első áttekinthető értékelés, elemzés. Kényes feladat volt ez, mert nem mindennapi művészről szól. Nem véletlen, hogy Kassák neve még ma is heves esztétikai és ideológiai-politikai vitákat robbant. Hiszen az is közismert, hogy Kassák a homo politicus nem mindig értett egyet a homo aesti- ticusszal, pontosabban fogalmazva: a művészet, a politika és a munkásmozgalom kérdéseinek megítélésében sok éles vitája volt még saját híveivel is. Rónay Györgynek tehát döntenie kellett, hogy könyvében elemzi-e Kassák mozgalmi, politikai szereplését is, vagy „csak” az alkotó- művész méltatására szorítkozik. Rónay az utóbbi 92
