Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - SZEMLE - Fábián László: A magunk kenyerén

gek között, mint „Nincs kegyelem, fotelban ülve | nem lehet sárkányt ereszteni” (Bertók László), „de szaporodtak a földi csillagok | az eszme inflációjában” (Horváth Lajos), „Tebenned hiszek csak, | proletár-értelmiség!” (ízes Mihály), „Megteszem magam Magyarország | tabukétségbevonójának” (Sorbán-Szabó Zoltán), „Tudlak Vietnám, és te, Sztálin, | a borzongás hiába véd" (Szabó Sándor) és még sorolhatnánk, nemcsak tőlük, másoktól is. Ezek üres slogan-ek, legföllebb demagógiát lehet fölépíteni rájuk, egészséges és reális társadalmi elképzeléseket, felelős társadalomkritikát nem. De nézzük a másik oldalt. „ . . . Iszonyodó | medrét megutált folyó” (Czigány György), „Nem a békét, | a háborút sokallom” (Kassai Ferenc), „Féltem a napot, | féltem létünk | utolsó menedékét” (Nádasdi Éva), „rúgtató golyó-paták”, „menetkész birka-borjakon”, „a kacagás aranybokái” (Nádor Tamás), „mert nincsen ki meg ne alázza | csillaggá tartott szivemet” (Veress Miklós) és még szintén megannyi, amely intellektualizmust erőltetne a képi fogalmazásra s helyette képzavart vagy triviális igazságot tud csak fölmutatni. Hangsúlyozni szeretném: a két irányzat korántsem válik szét, a tizennégy bemutatkozó között szép számmal kísérleteznek elegyítésével, és ez korántsem baj. Éppen a kötet egyik legrangosabb bemutatkozása — Verbőczy Antalé — int ilyen értelemben az esztétikai prekoncepciótól.

Eddig kerülgettem, most ki kell mondanom: unalmasak ezek a versek — többségüket tekintve. A tartalmi unalmasságot már bizonyítottam. Unalmasak azonban olyan értelemben is, hogy nemcsak a versek, szinte a szerzők sem válnak el egymástól, nem rajzolódnak ki viszonylag pontos karakterek. Mintha egy vers íródnék egy nemzedék által, amelynek ráadásul nem is legjobbjai vannak jelen. Karaktert emlegettem; nos, a nyelvi karaktert is hiányolom. A kifejezését, amely sablonos eszközökkel —elnézést az iróniáért — már-már biztosítja az unalmat. Megintcsak néhány példát: „Ha holnap ránk kerül a sor, | fölérhet egy népünnepéllyel”, „és az egyenes tekintetet, | a finom huzalt két szem között” (Bertók), „Válunk, mielőtt találkoztunk volna” (Czigány), „így lett személyi tulajdon | a hatalom”, „tapsolt a mozgalmi szervilizmus a mutatványhoz” (Horváth), „palackba bújt a költészet hatalma”, „Humánus szakmák. Bizonyára | boldogulhatnék bármelyikben, | de a státuszok már beteltek.” (Sorbán-Szabó), „ahol a vágy most elborít” (Szabó). Ezek közül még nem is mindegyik vádolható zavarossággal. Elhasználtsággal, megkopottsággal viszont mindegyik. És ha azt mondtam korábban, hogy manapság már a dilettáns sem vét a verselési technika alapkövetelményei ellen, kiegészíthetem azzal, hogy napjaink dilettantizmusa föl-fölcsipeget valamiféle ál-intellektualizmust és él is vele.

Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy nem ez jellemzi az egész kötetet. Inkább valami arany középút, a bukás kockázata nélkül. Azt mondhatná bárki, ez is tartalmaz egyfajta információt. Csakhogy ez az információ semmiképpen sem költői, esztétikai, hanem szociológiai; hibája pedig az, hogy nem megbízható szociológiai módszerekkel jutottunk hozzá, hanem intuitív következtetéssel. De vajon miért ez az óvatosság? Mikor jön majd a kísérletezés időszaka? Vagy valóban annyira későn indultak volna? A magunk kenyerén költői, hogy már réges-rég túljutottak a kísérletezés stádiumán? Igazi költő ezen aligha jut túl.

Igazi „fölfedezést” csak kettőt látok: Dobai Péterét és Verbőczy Antalét. A divatosabb intellektuális utat Dobai követi, ha egyáltalán lehet beszélni vele kapcsolatban valaminek a követéséről. Mert számára az intellektualizmus tárgyilagossága vagy még pontosabb kifejezéssel tárgyiassága csak ürügy arra, hogy a magától olyannyira távol tartott jelenségeket, tárgyakat kiforgassa valóságukból, áthelyezze őket egy elgondolt, de lehetséges vagy éppen fenyegető szituációba, ahol nemcsak ironikus felhangot, de groteszkul keserű ízt is kapnak; s az alkalmazott nyelvi jelek mindezt már csak sejtetni képesek, kifejezni valójában nem. Csakhogy a sejtés mögé többféle bizonyosság is elképzelhető, és — véleményem szerint — éppen ez a többértelműség adja a Dobai-versek igazi varázsát. Az ilyesfajta költészetnek szervesülő eleme a halandzsa. Tandori halandzsái magát a költészetet, annak hagyományos lehetőségeit kérdőjelezik. De Tandorihoz viszonyítva Eliot is hagyományos. Dobai még nem tart itt. A konzekvenciának azonban hasonlónak kell lennie, hiszen a kiindulás is hasonló: Wittgenstein és Kari Kraus riadalma.

Dobai inkább a pop felé tájékozódik, ahol a halandzsának az a szerepe, hogy a realitás mellé állítva azt kétségbe vonja. Ez megköveteli a kontextus viszonylagos épségét, míg Tandori legújabb verseiben megsemmisíti a kontextust. A pop ideálrombolás, a popakció. Jelenleg itt tart Dobai, de ezen a szakaszon Tandori is átment. Elfogyasztotta ezt is. Csak félve teszem föl a kérdést, vajon lehet-e etikus költő, író, akinek nem fogynak el a szavai?

Verbőczy máshonnan indult el: a szinte romantikus politizáló lírától. S versei ott vannak a pop-költészet perifériáján, amelynek meghökkentő és szkeptikus iróniáját asszimilálta, és jól látja Kormos István, ott kezdte el, ahol Jacques Prévert abbahagyta. Mert Prévert-nek egy életmű kellett arra, amibe Verbőczy beleszületett. Ez nem Prévert hibája, sem Verbőczy erénye — ez történelem. Ez is hozzátartozik ahhoz a nagyhajú, szakállas, farmernadrágos ifjúsághoz, amely sivár utcasarkokon ácso- rog, gitárt penget és hallgat a sötét parkokban. Amely elhagyja a nyárspolgári táj jólszituált mezeit, hogy puritán hajlandóságában minden vétkét egére rajzolja. Amely, mint molnár a vámot, veszi ki a maga számára, léte megfogalmazására szükséges gondolatot, ideológiát Bob Dylan-ből, Mao-ból, Gevarából, Dózsából vagy Leninből. Amely szkeptikus és romantikus egyszerre. Amely koszos hippi, aranylábú futballista, esztergályos, kibernetikus vagy költő. Amely a vágóhídé, amely a világűré.

Verbőczy költészete ezzel az ifjúsággal azonosul. Csak a jelenségek pontos előszámlálása s az azono90