Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - SZEMLE - Fábián László: A magunk kenyerén

A Magunk kenyerén

Egy induló költőket bemutató antológiának az a feladata, hogy kifürkéssze a közvéleményt, miként fogadná az indulókat, bizalmat szavaz-e számukra egy elkövetkezendő kötet erejéig. Hogy megmérje az indulási pályaszakaszt, szembesítse a költőt eredményeivel, netán kudarcaival. Ám ehhez korántsem szükséges olyan kiállítású kötet, amely akár emlékkiadásokra is rápirít, bőven elegendő lenne egy ízléses paperback, s mindezt nem a hierarchiát védelmező szándék mondatja velem, hanem a megbízható informálás követelménye.

Gondjaink közül kétségtelenül az a legsúlyosabb, ami a folytatással kapcsolatos. Ugyanis az ilyen antológiákban bemutatott indulók a bemutatkozást beérkezésnek tekintik, és mindenképpen jogot formálnak a továbbiakban önálló kötetre. Az első kötet után pedig a folyamatos jelenlétre irodalmunkban. így aztán könyvkiadásunk jelentős hányadát teszi ki olyan szerzők publikálása, akiknek jelenléte pusztán virtuális jelenlét, s nem annyira az irodalomban az sem, mint inkább az irodalmi életben. Antológiánk szerzőinek annál is könnyebb dolguk van, mivel egy kiadó karolta föl őket, az válogatta ki verseiket saját antológia-elképzeléséhez, következésképpen reményekre jogosító „hinterlanddal" rendelkeznek. Visszaemlékezve az Elérhetetlen föld című antológiára, amelynek szerzői aszó legszorosabb értelmében maguk harcolták ki megjelenésüket s egyúttal rangjukat is, vállalva egymást következetesen. A maguk kenyerén szerzői összehasonlíthatatlanul könnyebb, de mindenképpen veszélyesebb helyzetben is vannak.

Szorosan kapcsolódik az elmondottakhoz a következő kérdés: Szükséges-e kétévenként egy ilyen antológia? Válasz: mechanikusan semmi esetre sem. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nem sikerült megismételni a Költők egymás közt bravúrját, mikor is legalább öt-hat izmos tehetséget tudtak szárnyra bocsátani. Inkább arról, hogy ez a szemlélet szükségszerűen elvezet az értékek devalválódásához, kontraszelekcióvá válhat. Egészséges irodalmi életben, ahol szerepüknek megfelelően csoportok, műhelyek (de nem klikkek!) működnek, természetes az igény antológiákra. Ez mégcsak azt sem jelenti, hogy ebben az esetben az antológiát mindenképpen egyetlen csoportosulásnak kell elkötelezni. A folyóiratok pontos képet tudnának fölrajzolni az erőviszonyokról, egy antológia szervezését sokban megkönnyítenék. S mindenkor világosan lehetne látni, szükséges-e a nagyarányú bemutatkozás, vagy érdemes-e erősítésre várni.

Ugyanakkor itt sem maradhat el az antológiákat kísérő szokványos kérdés: vajon helyes-e a válogatás. Ha nem is lehet születési dátumok alapján ítélkezni, elgondolkodtató, mennyi későn induló szerzőt mutat be a könyv. Az átlagéletkor — kiszámítottam —33 év! Ezt értelmetlen lenne irodalomtörténeti példákkal kommentálni. S talán életkoruk szerint valóban elsőbbség illeti a szerzőket a fiatalabbakkal szemben, ám alig hiszem, hogy tehetségben, szellemi izgalomban kivétel nélkül fölvehetnék a versenyt egyes kívül rekedtekkel. Bratka Lászlónak, Lajtai Péternek, Turcsány Péternek föltétlenül érdemes lett volna helyet szorítani, hogy időben kezdődjék a pálya, hogy ne legyenek ők is megkésett indulók. Lehet, hogy akkor borzasabb lenne ez az antológia, lehet, hogy több bukást mutatna föl: de végül ez „csak” antológia.

Nem a jólneveltség mondatja velem, hogy a kötet költői viszonylag pontosan verselnek, mert ez pusztán annyit jelent: nem akadtam ügyetlen verselőre. Igaz ugyan, legtöbbjük kerüli a kockázatos formai megoldásokat, újításra nem vállalkozik, a megbízható régi elgondolásokat variálja. Sok a jambts- vers (általában félrímmel, mert az szolidabb), a csattanóra hegyezett kisebb lélekzetű szabadvers (ritmikai gondolatok nélkül), s nem ritka a hangsúlyos verselés sem (párrímmel vagy keresztrímmel is). Általában elmondhatjuk: a versek simák, jól fésültek. Manapság könnyedén elsajátíthatja bárki a verselés technikai oldalát, s versekhez megtévesztésig hasonló műveket hozhat létre. Ilyen értelemben a költészet költői technikává szegényedett; sokak szemében azonos önmaga egyik mozzanatával. Ma a dilettantizmust is másképp kell fölfogni, mint bármikor korábban.

Az antológiát olvasva leginkább az volt szembeötlő, hogy a bemutatkozók legtöbbjében sem az indulatot, sem az igazán komoly, hogy ne mondjam: filozofikus mélységű intellektuális érdeklődést nem találtam. Ez annál inkább meglepő, mivel — ha nem is túlságosan határozottan, ha peremre szorulva is, de — igyekeznek a mai magyar költészet két fő áramában sodródni. Egyik részük — ez van többségben — a romantikus izzó, társadalmi elkötelezettséget hangoztató, mások az intellektuálisabb, a költői képet a vers legfőbb céljává, szervezőjévé avató irány felé tájékozódik. Ez, természetesen, nem jelentkezik minden esetben kristályos tisztasággal, bőségesen akadnak átfedések is. A társadalmi elkötelezettségből azonban hiányzik az a fajta indulat, ami — teszem föl — jelen van a „kilencek” költészetében vagy a Ladányi-iskolában, a költői képet pedig nem csiszolja olyan markánsan pontossá a filozófiai gondolat, mint Tandorinál, Oravecznél, Petrinél, Takács Zsuzsánál. Mindezt mindkét oldalon keverik és oldják a kevésbé kockázatos hagyományokkal, s így többnyire megmenekülnek a már-már komikumba forduló bombaszttól, amely reális veszély — mondjuk — Utassy esetében, vagy a szürke és didaktikus, alkalmankint pedig túlbonyolított verstől, amitől — szintén csak a példa kedvéért — sokszor Petri sem menekül meg. Mert vajon milyen társadalmi elkötelezettség húzódik meg az ilyen lapos bölcsessé89