Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: Közösségteremtés vidéken
szinten, hogy a vidéki színházak megvalósíthassák a rendszeres, diákoknak szóló drámatörténeti sort, egymásra építetten, logikusan. És nem esetlegesen, ahogyan azt ma teszik. Gondoljuk meg: nem egyszerű szórakoztató célja volna ennek: hanem nagyon mélybe nyúló stúdiumok lennének. A tanult anyag, élőben, újra teremtve ott van a fiatalok előtt. Mindent felülmúló, egy életre szóló élményt adhatnánk ezáltal. Amit javallok, nem új, hiszen gondoljunk Comenius tanító iskolájára, ahol a tananyagot drámává alakították a diákok és tanárok, s így illusztrálták, szemléltették a tanultakat. Ennek modern, hivatásos formája lehetne, ha állami színházaink rendszeresen, folytonosan bemutatnák a fiatalságnak az ismerni érdemes darabokat. Vagy újítsuk fel a hajdani hagyományt, és kísérletezzünk az iskolajáték modern formájával? Volna hozzá kedv, s ambíció? Megérné, úgy hiszem. Összegzésül A jövő vidéki színházi élet igazi, kollektív szellemiségét úgy láthatjuk pontosan, körvonalazottan, ha rendezzük végre a jelen dolgait. Ha a korral együtemű lesz a színház. Mert úgy tetszik, ebben a menetben lemaradt. Összerendezettséget, átgondoltságot várok, kollektív, jó szellemű alkotó munkát, ahol azért végül mégiscsak minden a közönségért történik. Mert ha így igaz, a néző is jó kedvvel csapkodja a tenyerét, és életformájává válik, természetessé lesz számára a színházbajárás. Egyelőre sok az erőltetett szervezés, sok a biztatgatás, nem spontán, nem természetes a színházi élet. Nagyobb vidéki városok, színházi központok munkáját emlegettem. Külön tanulmányt érdemelne, hol miért nincs színház. Tehát nemhogy csökkenteni, de szaporítani kellene a számukat. És még szinte hihetetlen gondok is nehezedhek ránk, hogy az olyan híres, ősi tradicionális szellemi központjaink, mint Sárospatak, Pápa egy olyan teremmel nem rendelkeznek, ahol színielőadást lehetne tartani. Sürgős és halaszthatatlan segítséget kell adni nekik! Ismételjük a legfontosabbat: a színház sohasem személyekért van, sohasem szabad, hogy személyek sikerét jelentse. Egy közösség dolgozik a darabbal, az előadással egy másik közösségért. Ez maga a színház: a két kollektíva eggyé olvadása, kohéziója, a szellem érlelődése, a lélek kiteljesedése. Magasztos pillanatok, hogy aztán a hétköznapokat erőnk legyen elviselni. Éppen ezért féltsük, óvjuk közösen a jövőt! A színház sohasem süllyedhet egzisztenciális és pénzügyekké. Mert akkor oda van, minden oda van, darabokra hullik az EGÉSZ! S a színház funkcióját, küldetését veszíti, immár végérvényesen! 77
