Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: Közösségteremtés vidéken
sok giccset, polgári szemetet, azt bezzeg évente többet is eljátszanak a falvakban. Szeretném mondani, nem kizárólagos szempontok szerint ítélkezem, hanem az arányokkal van bajom! Ha már a falvakba, a parasztokhoz utazik a színház, miért nem játszik több Illyést, Sarkadit, Tamásit, Darvast? Ez a kérdésem. Mert az rendben van, és tudomásul veszem, hogy könnyebb, fajsúlytalanabb dolgok is kellenek. Az aránytévesztést a szocialista művelődéspolitika érdekében hangsúlyozom. Ez itt a másik gond: a műsorpolitika nem polarizál. A vidéki színházakról folyik továbbra is a szó. A munkás és a paraszt bérlő ugyanazt kapja, mint az egyetemista, talán egy-két zenés darabbal többet, amelyhez életének, gondolkodásának semmi köze, legfeljebb röhögteti. Bármennyire is temetjük a régi paraszti életformát, a színházaknak nem volna szabad a parasztdrámákról elfeledkezni. Illyés népi játékai, a Földindulás, a Szakadék valamiképp helyet követelnek, ha nem is egy év, de több év műsorpolitikájában. Bármelyik vidéki színházról is lett légyen szó. Ami a vidéki színjátszás jövendőjének egét nagyon borúsítja, az ifjúság színházi kultúrájának megoldatlansága pedig a jövő nézője már iskolába jár, színházba is menne, de ott nem azt kapja, ami érdekelné. A film- művészetet a gimnáziumban tanítják, a színházhoz a most végzett bölcsészfiatalok sem értenek. Hogyan nevelhetnék a jövő színházba járó közönségét? A színház jelenlegi kötöttségében nem tud sokat tenni. A fővárosban gyermekszínház működik, és még több mint egy tucat felnőtt színház, ahol jó szülői-pedagógusi irányítással vagy önkéntes tájékozódással a diák színházi műveltséget szerezhet. Láthatja a Légy jó . . ,-t, A fös- vény-t, a Tragédiát, Bánk bánt, akár egyetlen héten is. Hát vidéken? Harminc-negyven évvel ezelőtt a magán igazgató, aki alaposan ráfizetett a színházra, vállalta az évenkénti diákcikiust. S az különbözött a felnőtteknek szóló előadásoktól. A repertoárból évenként felújították a Bánk bán-t, Kisfaludy, Moliére, Csiky darabjait, a Rómeót. Ráfizetés volt? Igen, de a szellemi nyereség évtizedekre, egy emberi életre szóló tőkebefektetés volt. Az már csak további adalék, hogy például Debrecenben Oláh Gábor tartott rövid ismertetőt az előadás előtt, Janovics Jenő kolozsvári színházában pedig Móricz Zsigmond. Miként lehet az, hegy jönnek ifjú generációk, egymás után felnőnek, és nem látják a Csongor és Tündét, a Tragédiát, a Kérőket, a Karnyónét vagy a Fáklyalángot. Egyetlen adat, megint csak Debrecenre hivatkozom: a Karnyónét vagy másfél évtizede játszotta utoljára a színház, a többi Csokonai-darabot még nem is játszotta, pedig legalább a névadó tisztelete végett illett volna eljátszani a többit is. A Csongor és Tünde soha nem játszott darab Debrecenben, a Fáklyalángot 1953-ban, Az ember tragédiáját 1957-ben, a Bánk bánt 1965-ben játszották utoljára. Debrecen egyetemi diákváros, íme: darab- és tényszerűen kimutatható, miért a diákság és a színház közötti elidege- nedési folyamat. Tudomásul kellene venni színházvezető embereinknek, és ez már nemcsak Debrecenre vonatkozik, hogy O’Neill-lel, Williams-szel, de még Jevgenyij Svarc mesejátékával sem lehet színházesztétikai nevelést gyakorolni, ha a fiatalságnak előbb a színháztörténeti — magyar és egyetemes — genezisét nem visszük végig. A legkisebbeknek évenként egy-két mesejátékot kellene adni (Mátyás király juhásza stb.), az általános iskola felsősei romantikus játékok dramatizálását nézhetnék meg, a gimnazisták, szakközépiskolások, ipari tanulók a magyar, görög, angol, francia klasszikus darabokat, oly rendben, ahogy tanulmányaik követelik. Kidolgozhatnák minisztériumi 76
