Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - HORIZONT - Gazda József: Nagy Imre festőművész

galom a fénykorát. Eftimiu Prometheusát a román—magyar barátság jegyében mutat­ták be. ... 1938-ban ők együtt, közösen, elsősorban Nagy Imre irányításával, néprajzi kiállítást rendeztek. „Akkor még Csík múzeum volt. Minden házban régi dolgokat lehetett találni. Me- naságon, Csíkszentgyörgyön minden megvolt, ami az egységesen megnyilatkozó falusi életre jellemző.” Hatalmas anyagot gyűjtöttek össze. A székely népművészet színe-javát. Fazekasokat vittek be, akik ott a helyszínen korongoltak. Szövőasszonyokat, akik a közönség előtt szőtték a népi szőnyegeket. Munkáik árusításával és bemutatásával próbálták terjesz­teni az értelmiségiek körében is a népit. . . Nagy Imre lelkesen szervez ebben az időben. Nem kímél időt, anyagi áldozatot. Úgy érzi, jó szolgálatot tesz ezzel. Ekkorra esik a székely festékesek feltámasztása. Régi darabok kerülnek elő, lemásolják a mintákat, újakat terveznek, s Gál Ferencné, valamint Pál Gáborné munkásságának az eredményeként országosan ismertté és meg­becsültté teszik. Az ő szellemi irányításukat is Nagy Imre végzi. És ekkor születik az új cél: a múzeumalapítás. A kiállításra odakölcsönzött anyag értékesebb részét próbálják visszatartani erre a célra. Levél Tompa Lászlóhoz: „A Hargita, illetve a tolvajosi nyári kirándulásra, ha engedélyt kapunk, egy gyermek- kórust fogunk szervezni, amellyel Domokos a falukat fogja beénekelni, közben múzeu­mi anyagot gyűjtve és ásatásokat végezve . . . Jön Kacsó Sándor, Tamási, lehet Szent- imrei . ..” Később az újonnan szervezett Múzeumegyesület számára előadókat hív Kolozsvár­ról, Székelyudvarhelyről . . . Mindez csak részben járult hozzá a város szellemi nívójának a felemeléséhez. Nagy Imrét, a művészt nem értették meg. Stílusát „túl modernnek”, s éppen ezért idegen­nek érezték. S ha mégis elfogadták, mint tekintélyt, azt annak köszönhette, hogy bél­és külföldi sikereinek a híre eljutott a fülükbe. De igazi szellemi segítőtársat nem talált. „Magamra voltam utalva, szellemi központokra, írókra, könyvekre” — emlékezik vissza. Szentimrei Jenőhöz írja: „Nagy örömmel olvasok a Brassói Lapokban a »Kék madár« repdeséséről. Jobban feküdj neki. Azt hiszem, meg lesz az eredménye. Sokat és több helyen kell piszkálni, míg a szem kinyílik. Ezek közül a madarak közül én is őrizgetek. De lassan nő a tolla. Csak piszkáljad.” Behatolt a népművészet mélységeibe. Népi szőnyegeket tervezett. Varrottas mintá­kat másolt, s egy időben varrt is. De saját művészetében sohasem külsőségeiben másolta a népit. Tudta, hogy a népművészet „zárolt terület”, s utánzása veszélyekkel járhatna. A szülőföld tárta fel előtte a nép lelkét. A szülőföld ébresztette fel benne a természet megbabonázott szeretetét. Tájképeket festettek előtte is. De Nagy Imre tája minden elődjéétől különbözik. Zord és hűvös. A nagyság érzésével tölti el az embert. („Mikor erdőbe megyünk, hangos szónak elhangzani nem lehet. Ha meghall egy madárhangot, már mondja is, hogy mi az. Mintha templomban lenne. Mintha szent helyen járna.”) Nagy István ugyanezt a vidéket, s ugyanezeket az embereket festette. De látásmód­juk merőben más. Az ő paraszthősei sokkal sorsszerűbbek. Tragikusabb a rajtuk meg­nyilatkozó életérzés, kifejezés. Nagy Imre szelídebbnek, békésebbnek, s egyben telje­sebbnek is látja az embert. Egy kicsit csodálja. Egy kicsit írígyli. Éppen a benne meg­71

Next

/
Oldalképek
Tartalom