Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HORIZONT - Gazda József: Nagy Imre festőművész
galom a fénykorát. Eftimiu Prometheusát a román—magyar barátság jegyében mutatták be. ... 1938-ban ők együtt, közösen, elsősorban Nagy Imre irányításával, néprajzi kiállítást rendeztek. „Akkor még Csík múzeum volt. Minden házban régi dolgokat lehetett találni. Me- naságon, Csíkszentgyörgyön minden megvolt, ami az egységesen megnyilatkozó falusi életre jellemző.” Hatalmas anyagot gyűjtöttek össze. A székely népművészet színe-javát. Fazekasokat vittek be, akik ott a helyszínen korongoltak. Szövőasszonyokat, akik a közönség előtt szőtték a népi szőnyegeket. Munkáik árusításával és bemutatásával próbálták terjeszteni az értelmiségiek körében is a népit. . . Nagy Imre lelkesen szervez ebben az időben. Nem kímél időt, anyagi áldozatot. Úgy érzi, jó szolgálatot tesz ezzel. Ekkorra esik a székely festékesek feltámasztása. Régi darabok kerülnek elő, lemásolják a mintákat, újakat terveznek, s Gál Ferencné, valamint Pál Gáborné munkásságának az eredményeként országosan ismertté és megbecsültté teszik. Az ő szellemi irányításukat is Nagy Imre végzi. És ekkor születik az új cél: a múzeumalapítás. A kiállításra odakölcsönzött anyag értékesebb részét próbálják visszatartani erre a célra. Levél Tompa Lászlóhoz: „A Hargita, illetve a tolvajosi nyári kirándulásra, ha engedélyt kapunk, egy gyermek- kórust fogunk szervezni, amellyel Domokos a falukat fogja beénekelni, közben múzeumi anyagot gyűjtve és ásatásokat végezve . . . Jön Kacsó Sándor, Tamási, lehet Szent- imrei . ..” Később az újonnan szervezett Múzeumegyesület számára előadókat hív Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről . . . Mindez csak részben járult hozzá a város szellemi nívójának a felemeléséhez. Nagy Imrét, a művészt nem értették meg. Stílusát „túl modernnek”, s éppen ezért idegennek érezték. S ha mégis elfogadták, mint tekintélyt, azt annak köszönhette, hogy bélés külföldi sikereinek a híre eljutott a fülükbe. De igazi szellemi segítőtársat nem talált. „Magamra voltam utalva, szellemi központokra, írókra, könyvekre” — emlékezik vissza. Szentimrei Jenőhöz írja: „Nagy örömmel olvasok a Brassói Lapokban a »Kék madár« repdeséséről. Jobban feküdj neki. Azt hiszem, meg lesz az eredménye. Sokat és több helyen kell piszkálni, míg a szem kinyílik. Ezek közül a madarak közül én is őrizgetek. De lassan nő a tolla. Csak piszkáljad.” Behatolt a népművészet mélységeibe. Népi szőnyegeket tervezett. Varrottas mintákat másolt, s egy időben varrt is. De saját művészetében sohasem külsőségeiben másolta a népit. Tudta, hogy a népművészet „zárolt terület”, s utánzása veszélyekkel járhatna. A szülőföld tárta fel előtte a nép lelkét. A szülőföld ébresztette fel benne a természet megbabonázott szeretetét. Tájképeket festettek előtte is. De Nagy Imre tája minden elődjéétől különbözik. Zord és hűvös. A nagyság érzésével tölti el az embert. („Mikor erdőbe megyünk, hangos szónak elhangzani nem lehet. Ha meghall egy madárhangot, már mondja is, hogy mi az. Mintha templomban lenne. Mintha szent helyen járna.”) Nagy István ugyanezt a vidéket, s ugyanezeket az embereket festette. De látásmódjuk merőben más. Az ő paraszthősei sokkal sorsszerűbbek. Tragikusabb a rajtuk megnyilatkozó életérzés, kifejezés. Nagy Imre szelídebbnek, békésebbnek, s egyben teljesebbnek is látja az embert. Egy kicsit csodálja. Egy kicsit írígyli. Éppen a benne meg71
