Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Vekerdi József: Eltérő vélemények a cigánykérdésben

Család és iskola

Mária Terézia 1768-ban és 1773-ban, II. József 1782-ben cigányügyi rendeletet adott ki, amely többek között arról is intézkedik, hogy a gyermekeiket nevelésben nem részesítő és tisztességes megélhetéssel nem rendelkező cigányoktól a tanköteles korú gyermekek elvétessenek, és nevelésre magyar családokhoz adassanak, akiknek ezért évi 12—18 forint tartásdíjat fizet a kincstár. A rendeletek egyébként a cigányok házakba való letelepülését, földhöz juttatását és állandó mesterségbe kényszerítését is szorgalmazták. Ezek kapcsán különböző helyi intézkedések is születtek, pl. Komáromban a város utcáin meztelenül járó gyermekeket megvesszőzték. A rendeleteknek nem volt kellő foganatja, talán azért sem, mert a vármegyék nem fordítottak túlzott gondot végrehajtásukra. Mindenesetre feltételezhető, hogy erősen közrejátszottak abban, hogy legalább a XVIII. sz. végén a hazánkban tartózkodó cigányság jelentős részének letelepedését sikerült elérni. Noha nincsenek írásos forrásaink a cigányság különböző csoportjainak megoszlásáról, a nyelvi adatok arra mutatnak, hogy a jelenlegi kulturáltabb cigányréteg, a magyar cigányság, a II. József idejében letelepedésre kényszerített cigányoktól származik. (A primitívebb oláh cigányság zömmel a múlt század második felében vándorolt be Magyarországra a Havasföldről és Moldvából.)

A cigányság barátai az említett rendeleteket mint az erőszakos beavatkozás elrettentő példáit idézik. Azonban ha saját korunkról van szó, ugyané cigánybarátok nem helyeslik az ellenkező álláspontot sem, hogy t. i. jelenleg rendőrségünk tétlenül nézi fővárosunk legforgalmasabb utcáin a toprongyos cigánygyerekek szemérmetlen koldulásait. Ami pedig a nevelésre kényszerítést illeti, számos vidéki pedagógusunk bizonyára elismeréssel gondol a királynő keménykezű politikájára, amikor hol könyörgéssel, hol bírság kilátásba helyezésével próbálja a cigány szülőket gyermekük rendszeres iskolába járatására bírni.

A „Forrás” 1970. decemberi számában Balogh Ödön megdöbbentő adatokat közölt a kiskunmajsai cigány gyermekek családi körülményeiről. Kétségtelen, hogy a község cigánysága a legelmaradottabb csoportba (márások) tartozik. A helyzet azonban nem egyedülálló: az országban legalább 10—20 000 cigány gyermek él hasonló körülmények között. Balogh Ödön beszámolója azokat igazolja, akik szerint a cigányokra fokozottan érvényesíteni kellene az ifjúságvédelmi intézkedéseket, és a veszélyeztetett helyzetben levő cigány gyermekeket szüleik akarata ellenére is internátusi nevelésben kellene részesíteni. Sajnálatos módon központi szerveink nem foglalkoznak a cigány gyermekek sorsával.

Balogh Ödön leszögezi, hogy a cigány szülők nem szeretik gyermekeiket. Ellenkező vélemény szerint ennek fordítottja igaz: a cigány szülő rendkívül ragaszkodik gyermekéhez. Hiszen a csecsemőt anyja állandóan magával hordja, s nagyobb gyermekeitől sem hajlandó megválni. Ez utóbbit azonban a pesszimista szemlélet azzal magyarázza, hogy az értük járó családi pótléktól nem akar megválni, s arra a tényre hivatkoznak, hogy a családi pótlékot sok cigány azonnal elissza; a csecsemőt pedig azért hordja magával lepedőben az anyja, mert nincs hová tennie: bölcső, pólya, pelenka ismeretlen a putrik világában.

Ha igazságot akarunk tenni, talán célszerű abból a kevéssé vizsgált körülményből kiindulni, hogy a cigányok érzelmi világa nem azonos a miénkkel. Mi rapszódikusnak vagy hisztérikusnak minősítenők azt az érzelmi beállítottságot, amelyet a cigányoknál normálisnak kell tartanunk. Ami pl. az anyai szeretetet illeti, a putri előtt főző cigányasszony egyik percben odahívja gyermekét, és ujjával rakja szájába a legjobb falatokat, a másik percben a gyermek apró csínytevése (esetleg pusztán kiabálása) miatt méregbe gurul, és átkozódva kergeti gyermekét, majd pillanatok alatt megfeledkezik az egész59