Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Magyar tájak versenyfutása
ahol egy munkahely üzemi, gépi felszerelésének értéke az országos átlagnak alig egy- harmadát, egyes esetekben csak egynyolcadát éri el. Joggal merülhet fel tehát a kérdés, hogy ezek az adatok egyértelműen jellemezhetik-e az egyes tájak gazdasági fejlettségét. Magam is úgy érzem, hogy nem, mert ha Göcsej a vizsgált tájegységek közül valóban gazdaságilag a legfejlettebb lenne, akkor onnan vagy egyáltalán nem, vagy egészen minimális elvándorlásnak kellene mutatkoznia. És folytathatnám ezeket a problémákat Sárköz vagy Ormánság példájával is, amelyek e mutatók tekintetében jóval előbb állnak, mint a Hajdúság vagy Kiskunság, mégis ezeknél a népességcsökkenés kisebb mértékű. Ezek a megoldások tehát arra figyelmeztetnek, hogy az ezer lakosra jutó ipari foglalkoztatottak száma vagy az egy dolgozóra jutó állóeszközérték nem mindenható mutató. A tájak népének életkörülményeiben rejlő problémák gyökeréig nem hatolhatnak le, amelyek sokszor arra kényszerítik a lakosság jelentős részét, hogy szülőföldjüktől megváljanak, és más fejlettebb területekre költözzenek. Az ipari foglalkoztatottság mutatója sok olyan tényezőt takar el, melyeket csak konkrét szociológiai vizsgálatokkal lehet feltárni és egyértelműen magyarázni. Mert nem mindegy, hogy az ipari foglalkoztatottságot helyben biztosítjuk, vagy ingázás útján tesszük lehetővé. Az egyes emberek szempontjából az sem mellékes, hogy telepített — tehát állandó üzemépülettel és jó munkakörülményekkel rendelkező — iparágakban vagy változó és főként külső munkahelyekkel rendelkező, úgynevezett nem telepített iparokban (pl.: építőipar, mélyfúró tevékenység stb.) biztosítjuk a fog I a I koztatottságot. A dolog természeténél fogva e tájegységek községeinek nagy többségében semmiféle helyi ipari munkalehetősége nincs. Az ipari foglalkoztatottságot főként ingázással lehet elérni. Az ingázás célpontja gyakran egy távoli nagyváros, mely ugyan ipari elfoglaltságot és biztosabb megélhetést biztosít, de ezzel ellentétben sok áldozat- vállalást követel. (Fárasztó utazgatás, rövidebb-hosszabb távoliét a családtól stb.) Ezek mind olyan tényezők, amelyek miatt az ipari foglalkoztatottak növekvő aránya egy adott területen nem egyértelmű a problémák végleges megoldásával. A legtöbben csak átmeneti kényszerhelyzetnek tekintik a nagy távolságra történő ingázást, és mihelyt módját ejthetik, családjukkal együtt átköltöznek a munkahelyüket biztosító városba vagy annak környékére. Az ipar nélküli területeken tehát az iparban foglalkoztatottak arányának növekedése az onnan való elköltözési szándék egyik előjele, amely egyéni problémákat ugyan megoldhat, de egy adott táj általános fejlődését aligha. Az egy ipari dolgozóra jutó állóeszközérték nagysága sem az egyes tájak tényleges gazdasági potenciáljának kifejezője, mert egyes esetekben (pl.: Göcsej, Hortobágy) ebben a kitermelőiparok (kőolaj- és földgázbányászat) szerepe dominál, másrészt a közeli iparváros — a Kisalföld esetében Győr, a Mezőföldnél Dunaújváros — bejáró dolgozóra jutó állóeszközállomány testesül meg benne. Ez utóbbi kettő a jobbik eset, amikor a kérdéses tájegységen belül vagy annak közelében olyan gazdasági növekedési pólus van, amely az egész terület fejlődését fel tudja lendíteni. Sokkal nehezebb helyzetben vannak az olyan tájegységek, amelyek a növekedési pólusoktól távol esnek, és így azok fejlesztő hatása nem tud kisugározni rájuk. (Érdekes jelenség például, hogy Debrecen gazdasági fejlődésének viszonylag kevés kisugárzása van a Hajdúság többi részére és a Hortobágy környékének társadalmi-gazdasági felemelésére.) Ezt a feladatot elsősorban a járási székhelyeknek kellene megoldaniuk, de ezek, bár a 60-as években jelentősen fejlődtek, még nem értek el egy olyan ipari-gazdasági fejlettséget, amely a legtöbb tájegység egészére ki tudna sugározni. Ezért van nagy jelentősége a járási székhelyek városiasodása meggyorsításának, nagyközségekből 53
