Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Magyar tájak versenyfutása
(0,9 ezrelék). Pozitív előjelű, bár nagyon alacsony a Jászságban, és az Ormánságban. Az országos átlag körül alakul a Kisalföldön, Mezőföldön, Göcsejben, valamint a Kis- és Nagykunságban. Jóval az országos átlag fölött van a Nyírségben, Hajdúságban, Hortobágy környékén és a Szatmár-beregi síkságon. Ez utóbbi területeken az országos átlag 3-, illetve 2,5-szerese a természetes szaporulat. Sajnos a legnagyobb arányú elvándorlás is főként ezekről a területekről történik. Legnagyobb mértékű a Szatmár-beregi síkságról (26,7 ezrelék), amely a természetes szaporodás több mint négyszerese. A Nyírségből (25,3 ezrelék), a természetes szaporodás 2,5-szerese. A Nagykunságból (24 ezrelék) a természetes szaporodás 8-szorosa. Nagyon magas még az elvándorlás a Hortobágy környékéről, Göcsejből, Jászságból, Ormánságból, Bácskából és a Hajdúságból. Az elvándorlás különösen azokat a területeket sújtja károsan, amelyeken a természetes szaporodás alacsony. E kettő negatív hatása ugyanis egyes tájegységeknél együttesen jelentkezik. Például Ormánságból és Bácskából az elvándorlás 12—16-szorosa a természetes szaporodásnak. így a népességcsökkenés mértéke a legnagyobb a Nagykunságban (21 ezrelék), a Szatmár-beregi síkságon, a Jászságban, Bácskában, Göcsejben, Ormánságban és Sárközben. (Ez utóbbinál is még az elvándorlás mértéke 6-szoro- sa a természetes szaporodásnak.) Az elvándorlás okai nagyon különbözőek. A legfőbb kiváltó ok az egyes tájak viszonylagos gazdasági elmaradottsága. A mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelem alacsony volta, a folyamatos foglalkoztatás hiánya, a gépesítés következtében a föld eltartó képességének viszonylagos csökkenése, az ipari munkahelyek kevés száma, de — mint a későbbiekből kitűnik — e területek általános elmaradottsága is, mely főként az ellátottsági mutatók kedvezőtlen alakulásán mérhető le a legjobban. Hogy ezek közül melyek az elsődleges, másod-, vagy harmadlagos tényezők, általánosságban nehéz meghatározni. Tájegysége válogatja. Ezért kell az egyes tájak társadalmigazdasági helyzetének elemzésével külön-külön is foglalkozni, és a megoldás lehetőségeit ennek megfelelően kutatni. A gazdasági fejlettség mutatójaként általában az ezer lakosra jutó iparban foglalkoztatottak számát és az egy dolgozóra jutó állóeszközértéket (vagyis a gépi berendezések és épületek értékét) szokták kiindulási alapnak tekinteni. Országosan az ezer lakosra jutó szocialista iparban foglalkoztatottak száma 1970-ben 170 fő volt. Az egy főre jutó állóeszközérték pedig 177 000 Ft. (Egy ipari dolgozóra vetítve.) Az iparban foglalkoztatottak ezer lakosra jutó számát tekintve a vizsgált tájegységek közül Göcsej áll az élen 58 fővel, ami a zalai olajbányászattal magyarázható. Ezt követi a Kisalföld és a Sárköz 48—48 fővel, majd a Hajdúság és Ormánság 35—33 fővel. Húsz és harminc között mozog az átlag a Mezcföldön, a Jászságban, a Nagy- és Kiskunságon, valamint a Nyírségben. A három iparilag legelmaradottabb tájegység: a Szatmár-beregi síkság (10,5 fő), a Hortobágy környéke (12 fő) és Bácska (18,3 fő). Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy bár a vizsgált tájegységek nem tartoznak hazánk iparban legfejlettebb területei közé, közülük egyesek (pl. Göcsej, Kisalföld és Sárköz) látszólag elég elfogadható ipari foglalkoztatottsági szintet értek el. Különösen ha még az egy ipari dolgozóra jutó állóeszközértékeket is tekintjük, akkor egyes tájakkal kapcsolatban elégedettek lehetünk. Göcsejben például 787 000 Ft, a Kisalföldön és Mezőföldön több mint 300 000 Ft állóeszközérték jut egy ipari dolgozóra. Tehát Göcsejben az országos átlag 4,5-szerese, a Kisalföldön és Mezőföldön pedig közel 2-szerese. A Hajdúságban, Nyírségben és Hortobágy környékén is több mint 100 000 Ft állóeszközérték esik egy dolgozóra. Ezekkel szemben a Jászságban csak alig 21 000, a Sárközben 27 000, a Szatmár-beregi síkon 37 000, Kiskunságban 54 000, a Nagykunságban és Bácskában valamivel több, mint 60 000 Ft. Tehát ezek azok a tájak, 52
