Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Magyar tájak versenyfutása
HAZÁI TÜKÖR ZOLTÁN ZOLTÁN Magyar tájak versenyfutása A 30-as évek szociográfiai irodalmában nagy kultusza volt a tájkutatásnak, a legjellegzetesebb magyar tájak kritikai társadalomrajzának. Nagy hatású művek — gondoljunk csak Kodolányi János ormánsági riportjaira! — születtek e témakörben. Á tájkutató irodalom abból a helyes felismerésből nőtt ki, hogy a magyarság legkarakterisztikusabb emberi és közösségi vonásai éppen az e tájon élők mindennapi életében, gondolkodásmódjában, kultúrájában, hagyományaiban tükröződnek a legjobban. Az egyes tájak társadalmi, gazdasági jellemvonásai hosszú történelmi fejlődés során alakultak ki, s bár jelentőségükből az elmúlt negyedszázadban sokat vesztettek, ma sem elhanyagolhatók. Századokon keresztül az egyes tájak adottságai határozták meg az ott élő emberek életlehetőségeit — gazdálkodásuk, településük módját, formáját, szerkezetét, népművészetük fejlődését, hagyományaikat. Ezek máig is nyomokat hagytak a települések és a mezőgazdaság szerkezetében, amelyekkel — mint az objektív valóság részeivel — sokáig számolnunk kell e területek fejlődési lehetőségeinek számbavételénél. A tájat ma már egyértelműen nem szűkíthetjük le a természeti környezet fogalmára, bár a területi lehatárolás szempontjából még főként természetföldrajzi tényezőket (talajtípus, felszíni formák, vízrendszerek) veszünk figyelembe. A táj fogalma az ember tájformáló tevékenysége következtében ennél sokkal tágabbá vált. A szoros értelemben vett természeti táj ugyanis az elmúlt száz évben egyre inkább mérnöki tervek alapján formálódó kultúrtájjá alakult át, amelyek alakításában, egyensúlyának fenntartásában az emberi akarat játssza a döntő szerepet. E fejlődés eredményeként a táj fogalmának szerves részévé váltak olyan emberalkotta létesítmények, mint a városok és falvak, a gyárak és bányák, az utak, hidak, vasútak, a szabályozott folyók, a mesterséges tavak és öntözőcsatornák, a telepített erdők és egyéb kultúrültetvé- nyek, valamint a megművelt szántóföldek. Ezeket aligha lehetne kiiktatni a tájak megszokott képéből. A táj tehát az ember és természet alkotásainak szerves egysége, amelyek ma már csak egymással összhangban tudják szerepüket betölteni, vagyis az emberi élethez, munkához szükséges környezetet biztosítani. Ez egyben azt is jelenti, hogy a táj fejlődése két forrásból — az emberi munkából és a folytonosan megújuló természetből — táplálkozik. Sőt a természeti környezet kellő mértékben való megújulásáról, biológiai egyensúlyának biztosításáról is egyre inkább az embernek kell gondoskodnia. Az ember és a táj évszázados kapcsolatai — amelyekben hovatovább az ember játssza a meghatározó szerepet a korábbi egyoldalú kiszolgáltatottságával szemben — bizonyos jellegzetes vonásokat alakítottak ki az egyes tájak emberi közösségeiben is. Ezért azt mondhatjuk, hogy a tájnak közösségformáló ereje is van. Minden tájra jellemző egy bizonyos emberi közösség, amelynek sajátos vonásai az életmódban, az életfelfogásban, a szokásokban és a hagyományokban jutnak kifejezésre. Ezek a sajátosságok a nagyfokú társadalmi mozgás következtében ma már eléggé elhalványultak, 48
