Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
terhes literátor, kritikus vagy efféle (már pedig ki más olvasna irodalomtörténetet?), akkor a szubjektív irodalomtörténettel szüntelenül veszekednie kell. Nincs itt mentség semmi se. Egyetlen óhaj van csak: ha már szubjektum, legyen nagy szubjektum, legyen nagy író, nagy gondolkodó, mert az ilyen akkor is érdekes, hasznos és tanulságos, ha itt-ott nincsen igaza. Sajnos ilyen irodalomtörténetet még nem láttam. Ez a Wiegler is eléggé önkényesen ítélkezik és bár nagyon sokszor egyetértek vele, de az írók életrajzában túlsók az emberszól ás ízű gúnyolódás. Ez az ember nem érti igazán sem a lángészt, sem a hőst, s így nem is alkalmas arra, hogy a világirodalom történetét megírja. * Hát soha nem lesz vége nálam a mú'helydolgokban való morfondírozásnak? Most Thackeray Pendennisét olvasva látom, hogy amit az író kedélyes, jóízű ironizálásnak szánt, s érezhetően szívéből szólt ez a bájos humorizálás, az most a késői olvasó előtt— ha ugyan nemcsak a fordítás az oka — untató fecsegéssé válhatik. Hogy mindenkinek-e, az nagy kérdés, nekem és más nagyigényű vagy túlságosan kisigényű embereknek mindenesetre. Na mármost a puszta ,,story” ugyancsak semmi, ha nincsen jelen benne a nagyirodalom, nem lehet elviselni, mi hát a megoldás? (A „megoldás” csak jobb híján van itt, igazságra, helyes metódusra gondoltam.) Talán az, ha minden együtt van: az író a regényekben ismeretet is ad, olyan dolgokat mond el az emberi világról, amit más írók nem mondtak el. Ezt egy történés folyamába ágyazza úgy, hogy az ott természetesen és ne különálló tudományos betétekben legyen. Aztán az író gondolatokat, ítéleteket is mondjon, de ne filozofáljon, még ha csábítóan helytálló filozófiai tételei vannak is. Aztán a valóság költőivé emelkedjen a keze alatt, legyen meg az írásban a költészet varázsa. Ne a valóság naturális másolását vagy elképesztő féloldalát láttassa. Hogy írni is tudjon és ne közhelyesen szürke legyen az már olyan előfeltétel, amelyről beszélni se kell. No nincs vége, de abbahagyom. * Drámákat és tragédiákat olvasva meg-megcsap a reménytelenség: soha sem fogok tragédiákat írni! (Hogy az ördögbe is írhatnék, hiszen 60 éves vagyok!) Sohasem leszek már olyan naív, hogy a történelmi alakokat hősökké növeljem, mint Shakespeare Schiller vagy akár Katona József. Ha közelről ismerem egy korszak politikai vezetőit, démonaikat is, tragikusakat is, de — vagy talán éppen ezért — képtelen vagyok őket nagyobbnak látni, mint amilyenek voltak. Bethlen Gábor és Dózsa talán tetszene nekem, de ezeket már megírták mások. Kun László, Szent László, Szent István és Árpád is érdekelne, de azokat meg nem tudom megírni, túl kevés a hiteles történelmi adat, az önkényes alakításokhoz pedig túl realista vagyok. * Régóta olvasgatom Gorkij Klim Számginját. Nehéz könyv. Kár, hogy „nagy regény”- be írta azt, amiről az egyszerű dokumentum vagy egy kis dráma többet mondott volna. Az önmaga tehetetlenségében, a cselekvés nélkül öngyilkossá váló tudás és értelem ábrázolása lehetne a könyv, ha ez volna a célja. Hogy mi a célja, nem tudom, s ez baj. Mert nem a gyönyörködtetés (az t. i. egymagában is elég nagy célnak), nem is a puszta ábrázolás, dehát akkor mi? Az értelmiségnek mint osztálynak a drámája vagy tragédiája? Vagy csak értelmiségi típusnak, az ész Oblomovjának a tragédiája? Még nem tu27
