Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
dom, mert nem olvastam végig, mindenesetre ebből eddig is látom, hogy az írásnak nemcsak céljának kell lenni, hanem olyan céljának, amely valamiképpen kongruens az embernek — értve az emberi haladást: a történelmet, nem is céljával, mert ilyen nincs, hanem a menetével, vagy pedig ellentmond neki. Két dolognak van értelme: az igennek és a nemnek: ha ezt bebizonyítja a könyv, akkor van értelme, de megmondhatom, túl sok szót, túl sok jelenetet, túl sok mozzanatot fecsérel a bizonyításra. Érdekes, hogy e Gorkij-könyv szerint a cári Oroszországnak is volt Péterváron „társasága”, úgy mint Párizsnak, amelyben a hatalmas politikusok, divatos színésznők és még divatosabb ringyók mellett az írók is ott voltak .Budapesten ilyen nem volt, s ma sincs. Talán ezért nem is születtek itt jó történelmi regények. Tolsztoj és Balzac ismerte a hatalom embereit, Móricz Zsigmond már nemigen és Kodolányi még annyira sem. Németh Lászlónak még Szekfű Gyula is fantom, a habsburgizmus szörnyetege volt, mert Németh annyira a periférián élt, hogy nem vette észre, hogy Szekfű is a periférián él, csak néhány körrel beljebb. Borzalmas sors a magyar íróé. Nem sokat haladtunk Csokonai óta. Vagy ha haladtunk, hát csak Jókai és Mikszáth módján: kicsi „árulással”. * Illyés Gyula egy kis színdarabot írt Kossuth és Görgey utolsó találkozásáról az aradi várban, közvetlenül a világosi fegyverletétel előtt. A kis színdarab remekmű. Elejétől végig forró érdeklődéssel és meg-megújuló meghatottsággal olvastam. Csányi László Kossuthot búcsúztató szavainál nem tudtam visszatartani magamat: pár percig sírtam — ritka eset —, a könnyem hullott, és fel-felzokogtam. Csodálatos hatása az igazi írásnak. Végre egy igazi nemzeti színdarabunk, amely minden ünnepen előadható, amíg magyarok élnek a földön. Kár, hogy csak egyfelvonásos. A Bánk bán mellett tudnánk játszani. Az az idegen uralom, ez a saját szerencsétlenségünk drámája. Ma egész napon meg vagyok illetődve. Igazi mű születésénél voltam jelen. * Elolvastam már néhány könyvet a román parasztság életéről: Rebéreanu, D. Sado- veanu, Stancu, Creanga, Balescu könyvei közül. Irodalmilag nem érettebbek és nem nagyvonalúbbak, mint a mi prózai írásaink, de más a hangulatuk, és más a néphez való viszonyuk, egyáltalán más a szellemi szintképük. A legérdekesebb a bojtárcsaládok élete. Minden feudalizmusnak van valami sajátos íze, más az orosz, a magyar, a lengyel, és más a román is. A román bojárokat e regények nyomán egyszerre primitívnek és levanteiesen romlottnak érzem. De azt magam is tapasztaltam romániai fogságomban. A román parasztok féltek uraiktól, de a viszonyuk patriarchálisabb volt. Nálunk tulajdonképpen a köznemes családoktól eltekintve soha sem volt igazi feudál-patri- archizmus, mert nem is volt nagyszámú udvari jobbágy. Itt katonák és hajdók, poroszlók, régebben ,,nyöger”-ek, zsold nélküli harcos cimborák, alkalomadtán a közös zsákmányból osztozkodó csatlósok éltek az udvarokban a szűk házi cselédségen kívül. Házi gazdálkodás vagy éppen jobbágymunkán alapuló ipari kézművesség nálunk alig volt. És hogy milyen otthonos volt minden rabsága mellett a román parasztság a saját hazájában, arra jellemző, hogy lehetett a bojár gazdag és nagy úr, de azért „csokoj”-nak, olyasféle népen kívüli idegennek tekintették. Vagyis a román parasztok az államot és a 28
