Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Ószabó István: Két vers
ÓSZABÓ ISTVÁN jr Énekel Énekel, sebe nyílik, vérzik sok kis rózsa testén, a vér, a vér, a vér elindul halmaiból, minden ujján félholdat tart, vér jön hajlott ujjaiból, teste korhadó rózsaág, milyen kicsike, éles hegyű kis orrával turkálja ideges bogárka, görgeti, hátára veszi, rét telkein apró virágkunyhók, cserepes tetejű pipacsok piroslanak: mert elvérzik a földben, szíj as ereit az agyag hiába szorítja, tiszta sírba kéne tennünk, nem tiszta sírba fektettük le, romlatlan kis háta alá befolyhatott a víz, a sár, nem tiszta sírba fektetük le, madármagasban sír a hangja, énekel, énekel, hangjában elhullt morzsák fölött remeg szegények töppedt gyertyacsillaga, madármagasban sír a hangja, állna megszakadt lábacskáira, énekel, énekel, hangjában combjait feszítő hét szülőfájás szorul, nem tud, nem tud elaludni agyagba ásott kincsem, halottam, föld hegyeiről, hallom, párját hívja, édesanyját hívja, lányait hívja, fiait hívja, a földet, az esőt, a mag kelését, a hegyoldalba vájódott keskeny vizeket, elfutott erdőket: madármagasban sír a hangja, madarak fölött, énekel, mert nem tud, nem tud elaludni agyagba ásott kincsem, halottam, énekel, nemcsak szavakból énekel, nemcsak hangból van a hangja éneket csendből énekel, csengős szerelemből, szavait tajtékos csillagból alkotja, a legszebbeket kőből mondja, földből mond hatalmas szépet, fényes füvekből való éneke a legszebb, ostoros kérdései a végtelenbe csapnak, mert végtelenből való éneket mond, tágas hangjában ingoványok láncra fűzött éneke bujdosik, siratóénekek keserűsége: hangjában rejtőzködő erdők szakadt ingű tűzrakásai, hangjára, halott szép hangjára bő szoknyás fellegek, záporok terhes fellegei borulnak: 20
