Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Raffai Sarolta: Holt madár (vers)
RAFFAI SAROLTA Holt madár Légnemú'ek a rombuszok. A dróthálózárka esett, torzult, sokágú, zaklatott. De a rombuszok, rombuszok irgalmas engedékenysége átjátszik gyémántos fehérbe, s elétártak az ablakok ráhullatni asztalomra néhány szomjú-fehér lapot, mindig szomjú-fehér lapot: lőtt madarat. A szárnyakon sóvárgó fodrok: csöpp vitorlák. A sok csodából összefont ág: fény, harmat, felhőgöngyöleg csontpálcikája megremeg, és bóbitát nyit, reszketőt, a nemlétbe billegtetőt — a nem lehetbe lüktetőt. És a romboid, az ítélet keretté válik, talpra áll. Ó, fenség! Ó, ajtókirály! Küszöbén túl a gömbölyű se gömbölyű, se lágyölű: függőlegesek szigorú rendjében ketreckoszorú — csak függőleges, vízszintes, csak vízszintes, függőleges, amaz kiált, a mínusz ez — sohasem elvégeztetett: elvégzendő a letudott lelkeket bejárt, lefutott. Ám a rombuszok, rombuszok irgalmas engedékenysége kitágul gyémántos fehérre idehullatni asztalomra néhány szomjú-fehér lapot — folyton-folyvást szomjazóbbat: vigasztalanúl szomjazót. S a fényességben néha rebben, minthogyha légáramra vár a habos toll, a volt vitorla, de papírholt a lőtt madár, papírhalott — mire vár? A papír halott. Holt madár. 17
