Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Gál Farkas: Alkalmi vers Dózsáról
GÁL FARKAS Alkalmi vers Dózsáról Ötszáz év feneketlen kútjából ragyog föl Dózsa krisztusi arca. Jajgató deresek, kalodák szégyenétől megszabadulva, eszmék zivatarában, barrikádok, szétvert tüntetések tüzében megtisztulva először tudja, először meri ünnepelni saját hősét, a nemzet, a nép. Dózsa heve ötszáz évig bujkált a legjobbak szívében. Mindannyiunk mellén ott égtek a BÜDÖS PARASZT pörkölt betűi. S az urak? Persze, hogy hallották Dózsa György hírét. Ők égették hánytató szagú széncsomóvá csontbütykös öklét, kaszákat egyenesítő karjait, menekülésre nem mozdult lábát. Megkoronázták vasabronccsal, ültették otromba ácsolatra, láncolták tűzhöz, gúnyolták, leköpték, trágár szavakkal kiáltozták. Merték ingerelni is, mint ketrecbe fogott párducot a sihederek. De tudjátok-e, hogy Dózsa húsa a mi húsunk, vére a mi vérünk, mert mi korgó gyomrúak faltuk fel a büdös parasztot, s évszázadok óta bujkál ereinkben a vére — bitorló tisztaság. Vittük börtönből börtönig, bitófától a tömegsírokig, Mohácstól Rodostóig, Aradtól Orgoványig. Dózsát csitították bennünk a deresek, szégyenfák, csontunkon zizegő fűrészek internálások, lesöpört padlások, hajnalban megszólaló csengők, muszájünnepek, széttaposott lábujjak, kitépet bajuszpamacsok, kincstári mosollyal kísért ütemes taps az egynapos hősök, alkalmi diktátorok előtt... Mert tudták rólunk, hogy húsunk szöveteiben Dózsa húsa tenyészik, vérünkben az ő vére buzog bíborló patakokban. Mert Dózsát mi ettük meg örökkön éhesek, vérét mi szürcsöltük a tenyerünkből. Ereje az erőnk.
