Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Varga Domokos: Kamaszkrónika - Rácz-Székely Győző: Két népművészeti könyv
Varga Domokos: Kamaszkrónika Gyakran hallani a vélekedést: baj van a fiatalokkal. Pedig ha így van, csak az a baj velük, ami a régi, a mindenkori ifjúsággal volt. Talán a mai problémák látványosabban jelentkeznek. A kamaszkor ideje kitágult, korábban kezdődik, és később ér véget. S a fiatalok nem igyekeznek a felnőttekhez hasonulni, hanem különbözőségüket hangsúlyozzák. Az öltözködés, a hajviselet divat ugyan, de ezzel a különbözőséggel tüntető divat. Ez felületi jelenség, még akkor is, ha a tapasztalat sokszor arra tanít, hogy a viselet jellemzi a viselkedést, a jelmez kifejezi a jellemet. A kamasz valóban különbözik a felnőttől, éppen abban, hogy még nem felnőtt. Varga Domokos a saját és gyermekei kamaszkorának párhuzamos krónikájával esz- méltető képet ad a kamasz és a kamaszkor természetrajzáról, s egyúttal elfogulatlan, okos eligazítást kínál: hogyan segíthetik a szülők a kamaszt felnőtté érésének zűrzavaros állapotában. Nem akar mindenáron modern lenni, az életismeretből indul ki, és nem divatos pedagógiai tételekből, nem a korszellem előírásaiból. A hazafiság vagy a szexuális magatartás kérdésében vallott nézetére alkalmasint még a konzervatív jelzőt is rásüthetik a korszerűség bajnokai. De az író igaza mellett az élettapasztalat pedagógiai bölcsessége érvel. Legfontosabb tanulságé mondandói a családról vannak. A család a legalkalmasabb közösség, melyben a személyiség szocializálása, társadalmiasodása a leghatékonyabban és legharmonikusabban megvalósulhat. A családi nevelést nem pótolhatja az iskolai képzés. Legfeljebb kiegészítheti. Az iskola mint tanintézmény oktat, tanít, de nevelési eredménye általában mérsékelt. Ősrégi tapasztalat, hogy az önnevelés az önmegvalósításnak milyen fontos útja, a lehetősége. A családi irányító keretet, sugalló példát adhat erre. A személyiség kétpólusú folyamat terméke: az egyik pólus az emberi testben van, a másik a külvilágban. A külvilágot először a család testesíti meg. Ezért a család mint közösségminta nagyban meghatározza az ember gondolkozását, érzésbirodalmát, magatartását. A szerző által felvázolt szülőszerep, családmodell igen alkalmasnak látszik arra, hogy a kamasz önnevelődésének segítője, ihletője, műhelye, iskolája legyen. Varga Domokos nem pedagógiai recepteket ír, hanem eleven, élethitelű vallomást a család lélek, s emberségnövelő erejéről. SIMON ZOÁRD Két népművészeti könyv Dr. (ifj.) Kós Károly: A vargyasi festett bútor Kós ebben az értekezésében műfajt teremt. Előzmények nélkül álló kutatásainak összegezésére két dolog jellemző. A néprajztudós lenyűgöző tudásanyaga és a népművészetet beleérzőén tolmácsoló grafikus illusztrációinak gazdagsága. Az újdonság, a felfedezés varázsával hat ez a nagyon érdekes és értékes kötet. Kós motívumról motívumra haladva rajzolja elénk a reneszánsz és barokk Európájának divatos népi iparművészeti termékét, a festett bútort előállító legkeletibb végvárát, Vargyast. Élőképszerűen villantja fel a XVI. század végi fejlődő Erdély fokozódó igényét a szépre, az európaira. Meggyőzően tárja fel, hogy az olasz reneszánszból átvett művészettel összekapcsolt mesterséget a székelység — mint annyi mást — hogyan ültette át a maga sajátos formanyelvére, miként alakította ki a nagy eruópai művészeti áramlatokkal rokon vonásokat mutató, mégis minden mástól jól megkülönböztethető kifejezési eszközeit. S igen eredetien példázza az Erdélyben együtt élő nemzetiségek egy eredetű, de különböző irányba ható törekvéseit a festett bútorok díszítőelemeinek és színvilágának elemzésekor. Mert a románok számára készített sötét alapszínű világító sárga, világoskék és lila mértanias jellegűvé leegyszerűsített formáktól és színektől első látásra megkülönböztethető a vargyasi székely díszítőelemek színvilága. A vargyasi helyi mes- terségi hagyományok és a székely népi ízlés formáló ereje tapasztalható a bordópiros és égszínkék (székely szín) alapszínre kerülő virágornamentika jellegzetességeiben. Kós megfejti e sajátosság lényegét is. Biztos kézzel vázolja fel az apáról fiúra szálló mesterség titkait, a festékreceptek, színharmóniák és motívumok hagyományozódását. Otthonosan mozog a régi bútorfestő-asztalosok családfáinak felrajzolásában. Behatóan elemzi Kós a Sütő-iskola hatását a székelyföldi bútorfestőkre és megszólaltatja a család hagyományait folytató és továbbfejlesztő ma élő utódokat, id. és ifj. Sütő Bélát. Kós érdeme még a grafikai és fényképanyag is, bár a kötet színes fotóinak fényképezése és nyomda- technikai előíálltása körül vannak még hiányosságok. 93
