Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Kertész Péter: Hangulatjelentés - Fábián László: Bálint István: Arthur és Franz
Kertész Péter: Hangulatjelentés „Szomorú vagyok” — Kertész Péter így indítja hangulatjelentését. Ő az, akit „nem érdekel, hányadik lesz a sorban”, de írnia kell. Ám a belső kényszer munkálását csak néha érezzük. A versek nagyobbrészt az ötlet szintjén maradnak. Sokszor még azok sem eredetiek. Szavak, sorok, gondolatok, stílus József Attilától, Ady is föl-fölsejlik, aztán a Miatyánk, a Himnusz adaptáció. Bár ez utóbbiak a „Madarak lesznek asszisztáló szemek”- ciklus mellett a legerőteljesebbek, jelentéstartományuk a leggazdagabb. Bennük az egyéni küzdelem, életérzés, világlátás, kitapintható érzés ellenére általános tanulsággal jár. De a kötet egészében a keresztrefeszített gyermekkor megidé- zése, a férfivá formáló elszánások, az örömtelen szerelmek előszámlálása csupán „végiglapozás” önmagán. Ez legföljeDb együttérzést vált ki az olvasóban, nem együttélést. Az egyetemessé tágulás fáradt nyújtózássá tompul a formai bravúr kedvéért bonyolított sorokban. A helyenként felötlő igaz emberi segélykiáltást, szépet vágyó sóhajt, politikus töprengést elnyomja a válogatás nélküli felhígult közlékenység. Érzi a költő is, hogy akad restellnivalója. Talán ezért a többszöri, szemérmes bújócska a költészettel: „tűrj meg magad mellett,/árnyékukat nem űzik el a tárgyak.” Ám az elhivatottsággal szembeni kételyeken győz a bizonyosság: „a mázsán nemcsak hatvanöt kilót nyomok/ma tudtam meg magamtól, költő vagyok”. Engem nem győzött meg erről. TÓTH PIROSKA Bálint István: Arthur és Franz Bálint István, a fiatal költő a ráeső tálentomrész ügyes forgatásával, kamatoztatásával több lehetőséggel egyszerre próbálkozott. Az Arthur és Franz című ciklusa fanyar, sokszor már tragikus felhangú vallomás a gondolat magányáról, kísérlet a láthatatlan akadályok keresztülugrására, helyenként pedig költői prófécia a költészet tragikusnak vélt pusztulásáról, s az intellektus magánya is, amely hallatlan erőfeszítéseket tesz a fölhalmozott egyetemes értékek hasznosítására, a bennük rejlő magyarázatok korszerű értelmezésére; de fintor is a sikertelenség, a megsemmisülés veszélye láttán: egyszóval katasztrofista kultúrfilozófia vagy vázlat egy családregényhez, ahol minden az esemény (történés) csomópontjai felé irányul, szétágazó szálak egyáltalán nincsenek. És ez csupán úgy képzelhető el, ha az előző esemény mindig nagyobb a rákövetkezőnél, s ez a csökkenés, szűkülés ad infinitum, a semmiig tart; de milyen furcsa: a kiindulás a képzelet játéka, ez fogyatkozik történésben semmivé, de csak a történés semmisül meg, a statikussá merevedő végponton hirtelen megjelenik az értelmileg, földrajzilag (s a többi) pontosan betájolt valóság olyan direkt módon, hogy szinte fölborít mindent: játékot és konstrukciót, tragédiát és interpretációt, és semlegesíti az eseményeket is. A gesztus, Bálint költői gesztusa, mindenképpen a költészet ellen beszél, a leírás — mint kizárólagos módszer, ha mégoly kihagyásos is, mint Arthur és Franz esetében — a prózáshoz közelíti a verset. Bálint — ha bizonyos értelemben ellene beszél is a költészetnek — nem akar egyik gyilkosának (kegyelemdöfést végző orvosának) színeiben tündökölni, szemmel láthatólag eme felemás állapot lehetséges elnyújtására, némi cinizmussal szólva: tartósítására törekszik, ha hittel nem is, de taktikával mindenképpen. Könnyű volna tehát, most végső konklúzióként legyinteni egy nagyot: heveskedő fiatalemberek mindent kikezdő gyanakvásával, szkepszisével van dolgunk, akik — ha másból nem — hát ebből a hagyományellenességből facsarják ki első műveiket, és majd megjön az eszük, észre térnek, netán lehiggadnak, megkomolyodnak, és rádöbbennek kötelességeikre, mindenekelőtt a felelősségre; ám ágaskodik a kérdőjel: vajon nem éppen ebben a tagadó gesztusban bújtatják meg a felelősséget, vajon nem az ábrándozás veszedelmeit kerülgetik-e. FÁBIÁN LÁSZLÓ
