Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Szakosodott költők
SZEMLE Szakosodott költők Beney Zsuzsa állandóan egy témáról ír — sokféleképpen; Oravecz Imre sok mindenről ír — egyféleképpen. Mégsem unalmasak, mert az egyirányúsággal olyan mélységekbe lehet hatolni, ami másképp csak nagyon keveseknek sikerül. Negyven, illetve csaknem harmincévesek. Közel másfél évtizede rendszeresen verselnek mind a ketten. Ennyi idő alatt a magyar irodalom alakjai eljutottak az életpályájukon belül akár a vitézi költeményektől az istenes versekig, a szerelem megéneklésétől az egyetemes szabadság kifejezéséig, a hetyke beköszöntőtől a mélylélektanilag hiteles képzettársítások művészi elrendezéséig. Úgy látszik, hogy ma — akárcsak a tudományban vagy az élet más területein — az alkotóművészek is szükségszerűen specializálódnak, hogy valami többletet nyújthassanak az önfeltárás és kifejezés általános „versenyében”. Mindketten egyéniségekként tűntek fel, a Költők egymás közt című, 1969-es antológiában — illetve helyesebben: gyűjteményes könyvben—, s mindkettejüket Weöres Sándor mutatta be, akinek egyaránt verset ajánlottak az első kötetükben. Beney Zsuzsa a ,,Tűzföld”-ben annak az érzésnek a következetes megragadására vállalkozik, ami egy évszázaddal ezelőtt Arany János kezéből is kivette a tollat, s az 1866-os keltezésű, Juliska emlékezetére szánt négy sor után a következő jegyzet maradt a kéziraton; „Nagyon fáj! Nem megy.” A költőnő, aki bevallása szerint „világéletemben sokgyermekes, kispolgári mintára szervezett, de belülről a szabadság és bizalom lélegzetével átjárt családról ábrándozott”, elvesztette egyetlen, huszonkét hónapot megért fiát, s egy évvel később a férje is meghalt. A magánéletében mindez lehet mélységesen részvétre indító, az érzelmi hatást ilyen, művön kívüli tényezők fokozhatják, de a költészetben mindez egy újabb tehertétel. Annak a legszemélyesebb bánatnak kell ugyanis túlemelkednie az egyedin, aminek a megfogalmazása dilettánsokat olyannyira könnyen ejti abba a tévhitbe, hogy alkotnak valamit, s nemcsak szegényesebben adják vissza a tragikusan megtörténteket. Ahogy a Magányos dalokban olvasható is: . . .ó hogyan HÁT HOGY ZENGJELEK ÉN AMIKOR OLYAN DALBAVALÓ VAGY. Nagy a közhelyek veszélye, amit nem is tud elkerülni a kötet minden darabja. De még nagyobb annak a lehetősége, hogy olyasmi szülessen — a megszakadt gyermekélet folytatásaként művek formájában —, amire még nem volt példa. A legtöbb „sirató” végülis annyira erőteljesen megszerkesztett, hogy képes átéreztetni a gyötrelmes élményt. Az eltemetett gyermeket hiteles-leheletfinom képek idézik meg. Ahogy az emlékezés a pótolhatatlan hiánnyal találkozik — a képzelet és a valóság is szívszorító ellentétbe kövül. A fájdalom végletességét végletek egymásutánisága, az érzelmek fokozódását fokozás érzékelteti. A legtöbb ide kapcsolható művelődéstörténeti motívumot körüljárja, requiemet ír, a barokkosán egymásra toluló képeket másutt a népköltészet tisztasága váltja fel. S a kötetet befejező „A Cérnahangra ciklusból” ringató-bájoló ritmusai és rímei is mintha csak azt a csöppséget dajkálnák, akit a kötet már elsiratott. Oravecz Imre „Héj” című kötetében mindvégig azonos marad a stílus, a látásmód, mégha elütő is a hazai lírai hagyományoktól. Látszólagos furcsaságát és idegenségét épp a szokatlanság adja. Inkább kortársakkal, például Tandori Dezső művészetével rokonítható. Az összeállítás mindenesetre következetesen vállalja a kihívás szerepkörét, lemond az érzelmi hatáselemekről, fogalmi azonosulásra késztet úgy, hogy közben újraértékeli a fogalmakat. Egy nagy-nagy tisztázási kísérlet ez a könyv, aminek a szükségessége a Lingua című kétsorosban fogalmazódik meg: Jelentés a szavak alján, megkezdve, felzavarva, abbahagyva. A könnyen megragadható, de épp ezért megtévesztő felszínen túli dolgok érdeklik, nehogy úgy járjon a költő, mint az „One page of the diary”-ben a pók: „Rikító üvegfalon felmászott a pók. /Óvatosan rendezgette lábait,/ de tekintete a látványba fúlt /s a tushúzta vörös vonalon/ nem jutott át”. Ezért aztán megpróbálta mindazokat az érzeteket egy új kombinációban rögzíteni, amelyeket az ember kényelmessége folytán simára csiszolódott és megrögzött képettársítási pályáival felületesebben vesz tudomásul, s amiben nem kis része van annak, hogy világlátását legtöbb esetben még az iskolai kötelező olvasmányok alakították ki. Oravecz másképp néz, mást lát meg, s így szokatlannak hatnak a leírásai, pedig csak a dolgok „héját” akarja feltörni, „felnyit egy kagylót”, „felhasítja a fedelet”, megfordít viszonylatokat. A negyedik ciklus csupa átértékelés, azokat a fogalmakat fejti ki asszociációkkal, nem ha—“lat formájú hasonlatokkal, amelyekkel a verset indítja, mintegy cím helyett. Ezek 89
