Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Pintér Lajos: Major-Zala Lajos versei
a darabok így szinte vég nélkül folytathatók, de épp ezért nem mindegy, hogy mivel zárulnak, ami egy újfajta szerkesztési módot is reprezentál. Olykor olyan érzése támad az embernek, hogy Oravecz Imre költőietlen, holott csak azokat az eszközöket menti át, amelyeket hajlamosak lennénk elfeledni. Példa rá a Nagypéntek című három sor. Az első: „Dicsőség marékkai”. Majd új „srtófa” következik: „Az öregek borában legyek fürödnek. A füst a földre száll”. Az elválasztás — a papír fehérje, a kihagyás, a csönd —sejteti a közben elszállt időt, s pótolja azt, hogy ki kelljen fejteni: ezek a nyilvánvaló igazságok a következmények. A költő ugyanakkor sok mindennel szakít, felhagy azokkal a szokványossá vált metaforaalkotásokkal, amelyek mindenáron emberi cselekvésekkel, tulajdonságokkal ruházzák fel a Homo Sapiens iránt egyébként részvétlen tárgyakat, a vegetációt. A Héj című kötet a világ egyfajta, illúziótlan birtokbavételének költői dokumentuma, aminek a továbbfolytatását a „szakosodás” csak segítheti. HALÁSZ GÉZA FERENC Major-Zala Lajos versei Major-Zala Lajos két könyve Svájcból jutott el hozzám. Egyszerre a Balladák Könyvével és a fiatal szlovákiai magyar költők elérhetetlen földek felé tekintő versantológiájával, az Egyszemű éjszakával. Az 1969-ben megjelent Major-könyv, a „Fémember az áramkörben” tompafényű, alumíniumszínű fémegyenruhában; a másik, az „Imátlan ima” aranyozott, nemesebb csillogásé kötésben, az irigy-fehér papírok között pávás- kodva. Major-Zala Lajos költője korunknak, annak a kornak, melyet a harmadik humanizmusnak is szokás nevezni. Az emberért, földi jogaiért a középkor legjobbjai vívtak először. Az 1910-es években a háborúellenes aktivista-expresszionista humanizmus újrafogalmazta a többévszázados eszmét: Der Mensch in der Mitte; és az elgépie- sedő világban újra időszerű és sürgető a gép és ember összekuszálódott viszonyának tisztázása. Ennek tudatában fogalmazza meg a költészet nyelvén a kor parancsát: „ember, tanulj meg az életmentő, életet adó, de életet is romboló technikáról új módon gondolkodni.” A Fémember az áramkörben köteteim a 20. századot: az automaták, a robotok, a tudományos-technikai forradalom korát jelöli. Mutatja azt az embert, aki hideg gépkörnyezetében is megtartja-őrzi legjobb tulajdonságait. A gépektől nem az érzéketlenséget, hanem a pontosságot tanulja el; az áramkörben, a lüktető egységben a kapcsolatok, összetartozások igazát figyeli. A fémember jelképében nem Ginsberg Moloch- víziójának üvöltése ijeszt bennünket, inkább annak költői tudata teremtődik, amit Vekerdi László így jelez: „itt többé semmiféle »vissza a természethez« nem segít, az emberiségnek nem kevesebb, hanem a mainál sokkal több tudomány és technika szükséges; ám a maitól lényegesen különböző, a mainál sokkal finomabb, értékesebb, a természet kincseit őrző, emberszabású technika.” Eszünkbe juthat Aubertin önmagát elégető vagy Tinguley önmagát felrobbantó gépábrázolása annak igazolására, hogy a művészet a gépet kigúnyolhatja, nevetségessé teheti. Major-Zala ábrázolásának többlete abban áll, hogy nála a technika emberi arcot ölt: a művészet humánus oldalát erősíti, az emberképet igyekszik teljesebbé tenni. Egyszerre folytat harcot a modern formáért és a modern tartalomért. A komoly, felelős mondandó már a Fémember verseiben jelen van, de méltó formát csak az újabb kötetben, az Imátlan imában kap. Érdekes módon nem a nyelv továbbtechni- zálásával, hanem a magyar népi hagyományok föl- használásával. A költő nyelvformáló fantáziája, nyelvi leleménye a népi képzelet nyelvi-hangulati örökségével ötvöződik. A vizuális líra lehetőségeit tágítva, a tudományos emberségért, emberséges tudományért való protestálás az ősi magyar imaversek, apokrif imák vigaszkereső tragikumára talál rá. „Nem, ami szétválaszt, hanem ami összeköt, s itt tart a Földön.” Most újból ezt idézzük, versben való rokonaként Schalk Gyula csillagász megállapításának: „Ideje megváltoztatni a lakóhely- középpontos világképet, mert az alig néhány négyzetkilométerre terjedő világszemléletben élő ember korunkban menthetetlenül elszigetelődik . . . Ezt üzeni most a csillagászat a társadalomnak: fel kell szabadítani az embert az énközpontos világképtől, hogy megindulhasson a kozmikus szemlélet útján, hogy ez a Föld valóban egységes lehessen, hogy a tudomány valóban egységesítő eleme lehessen a Földön virágzó emberi eszméknek.” A csillagászat hitével építkező költő új törvényt keres; a kozmopolitizmust és lokálpatriotizmust maga alkotta renddé változtatja, olyan renddé, amelyet kozmopatriotizmusnak kell neveznünk. Ez a szemléletmód tükröződik az Imátlan ima legszebb verseiben, a Tékozló fiú hazatérésében és a Magna est veritasban. Kísérletet tesz a költő arra is, hogy a hagyomány és az újítás jelképeit, látomásrendszereit egyeztesse, egybe- játssza. A költő hisz a technikában, pedig a hitetlenség talán divatosabb lenne az avantgárddal rokon költészetében. De ő nem az érzékelhetetlen divatért, hanem a megvalósítható emberért vallja elsődlegesnek a költészetet. ír gépekről, de nem gépies költő, nem is a gépek költője, hanem a 90
