Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - JEGYZET - Szentmihályi Szabó Péter: „Vendégségben” az unitáriusoknál
töretlenül — néha anakronisztikusán is — élnek, ember- és történelemközelben. Ez a néhány találkozás és beszélgetés szinte visszavezetett Dávid Ferenc idejébe, a gyülekezet emberi alaptípusai rendkívül gazdag közvetlen forrásul is szolgáltak. Mindehhez az is hozzátartozik, hogy abban a kitüntetésben részesültem, hogy „prédikálhattam” egy unitárius gyülekezetnek, Dávid Ferencről és saját vallásukról, s felolvashattam egy Jézus-novellámat, amely katolikus körben botrányosnak minősülhetett volna, itt azonban legfeljebb az idősebbek emelgették a szemöldöküket. Végül elmondásra kívánkozik egy anekdota is. Az amerikai unitáriusok elnökének villám- látogatása után templomból kimenet karon ragad egy idős hölgy azzal, hogy „Hát maga még Pesten van?” Mire én megdöbbenve válaszoltam, hogy bizony még itt, mert idevalósi vagyok. „De hátén láttam magát a darabja premierjén!” — kiáltott fel értetlenül a hölgy. „Az a csodálatos darab! Hát nem maga Páskándi Géza?” Kísértésbe estem, hogy vállaljam a kitüntetést, de féltem a leleplezéstől. Mindenesetre nagyon boldog lennék, ha az én gyermekem lett volna a munka. Persze — most jön a persze (és ezt az unitáriusok nagyon is érzékenyen tudják) — Páskándi darabja nem Dávid Ferencről szól, s egyáltalán: a tézisdráma parabolisztikus eszközökkel szól egy modern (vagy „örök”) problémáról, az árulás lélektanáról. Aki látta vagy olvasta a drámát, rögtön tapasztalhatta, hogy a drámai középpontban Socino áll; Dávid Ferenc majdhogynem papírfigura, az unalmas derékember, a „pozitív hős”, akit a szerző — hogy dramaturgiáján javítson — vén korára intim kapcsolatba hoz Máriával, a szolgálóval, és időnként embermivoltát hangsúlyozandó kikísérteti a klozetra. Az „énekeljük a hallgatást” zárómondat kulcsjellegű vezérszólam — a hallgatás egzisztenciális apoteózisa. Elzártságával és kiszolgáltatottságával sokkal inkább huszadik századi szituációt dolgoz fel a mű. Az ember szinte azt kívánja, bár egyszer ingana meg legalább ez a nemes aggastyán, bár egyszer jutna eszébe a darabban, hogy esetleg még sincsen igaza. Dávid Ferenc nem drámai hős — éppúgy nem az, mint Jézus Krisztus, akiről hosszú-hosszú évek óta szeretnék drámát írni, hogy én is letegyem a voksot egy középponti ember- és istenmítosz kapcsán. De valahányszor belekezdtem, látnom kellett, hogy a dráma igazi hőse csak Júdás és Péter lehet, Jézus Krisztus szerény statiszta, majdnem fölösleges drámai személy, mert konfliktusa nem katartikus hatású; együttérzés és azonosulás csak embert illethet. Dávid Ferenc életében végigjárta valamennyi hitstációt, s csak kíváncsiak lehetünk, hitvallása még milyen szabadgondolkodói csúcsokat hódított volna meg, ha tovább él és tovább gondolkodik. Nem hiába szólnak egyre gyakrabban „radikális reformációról”, amikor az unitárizmusról értekeznek. Blandratának igaza lehetett, amikor gátat vetett a további hitújításnak: egyházának nagyságát és hatalmát féltette, amikor látta, hogy az újítási láz a parttalan univerzalizmus felé sodorja valamennyiüket. Úgy is mondhatnánk hogy az unitárizmus majdnem teljes nyitottságával hosszú időre elzárta magától a nagy tömegeket, amelyek csak zárt tézisekben tudnak és akarnak hinni. A felvilágosult unitáriust már csak egy lépés választja el az ateista-liberális szabadgondolkodótól. A hit világa a dogmák világa — aligha lehet másként; és az abban való hit, hogy nincsenek dogmák, már nem is nevezhető hitnek vallási értelemben. Századunk uralkodó, kényszerű és vállalt magatartástípusa Socinóé. A Szemtanú, a Kommentátor és az Áruló egzisztenciális paradoxona. Nagy reformer- és forradalmárelődünk, Dávid Ferenc alakja talányosabb. Ellentmondásos, de egészében messze előremutató életének és gondolatainak elemzése és megértése korszerű, izgalmas feladat. Nemcsak unitárius, de marxista kutatómunkát igényel.
