Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)
netet. így aztán mindent megmagyarázunk. Mindent megértünk. S a véleménykülönbség csupán nézőpont kérdése. Nézőpont pedig épp annyi van, ahány ember . . . Azt is tudom, hogy dolgozni kéne. Elfeledkezve minden másról, csak dolgozni, hisz a munka az egyetlen bizonyosság, ami az értelem mellett szól! De bennünket már túlságosan megköt ez az anyag, ami magában hordozza kiirthatatianul az ősidők vétkét. Ádámét és Éváét. Ábelét, hogy nem ő ölt, és Káinét, hogy ölt. Csak egy megoldás van. Csak megoldás van, testvérek! Mindent, ami volt, úgy, ahogy van, elfelejtünk! Kiirtjuk magunkból! Elátkozzuk apáinkat, anyáinkat, s aztán mindörökre elsiratjuk őket! Ámikor aztán így megtisztulunk, testvérek, akkor teremtünk egy új világot! Teremtünk egy új hitet! . . . Olyat, melyben nem gyökerezik meg a kétely! . . . Ezt az agyam mondja nekem testvérek, ezt sugallja, hogy csak ez az egyetlen megoldás létezik! Lehet, hogy naiv megoldás, az is lehet, hogy más, nálam bölcsebb, jobbat tud! Lássátok: én vállalom a tökéletlenséget, testvérek! Vállalnom kell! Nem tudok sírni, mint anyám. Siratni sem tudok. Fáradt vagyok, Uram, engedd szolgádat nyugodni! Ődöngök itt az éjszakában, beszélek össze-vissza. Minek ez, Uram?! Mért jó ez neked?! . . . Hagyj pihenni, reggel utazom. * Majd viszontlátom a Várost. Biztos szép lesz így ősszel, Vagy csúnya. Bámulok majd újra ki az ablakon. Szürke a délelőtt. Koszos köd nyomakszik az utcákba lomposan, nyűtt ruhában, a falak, az ablakok húzódoznának undorító mocska elől, de a köd, mint valami részeg, mindenünnen elzavart, gyűrött képű férfi, dülöngél, lökdösődik nyáladzó szájjal az épületek között. Úgy gondolom majd el: beteg a város. Valami vírust vagy baktériumszörnyet fölfalt, s most a teste duzzad, dagad csúfpirosra, mintha véznulnának az ég felé könyörgőn sóvárgó templomtornyok is, mintha, akár a ketrecbe fogott egerek, ríva, cincogva futkosnának a villamosok, eliszonyodik néha a mentőautó, s akár a fölhangosított szívverés, mint valami vészdübögés az agyban, úgy zubog .morajlik a hangyabolyváros. Vénasszony fut a busz után, szájába piócaként csimpaszkodik a kín vigyora, amott fiatalember magában beszél, mutogat, a sarkon csinnadrattás színekbe öltözötten ácsorog néhány fiú és lány, cigarettafüst tömjénezi homlokukat. Mintha a földből bújna elő, apró, szűkölve nyüszögő kutyagubanc menekül az emberlábak között, de a szíj nem menekíti. ,,A kutyák azért vannak a városban, hogy megmentsék az emberek lelkét. Mert már a létükkel megkövetelik, hogy bánjanak velük, hogy simogassák, becézzék, etessék, sétáltassák őket. Az ember rákényszerült ebben az elidegenedett világban, hogy emberi dolgokat cselekedjék! Egyelőre kutyákkal.” — A Tanár úr mondja, odaáll mellém. „Tanár úr — fordulok felé —, tanár úr, mondjon nekem egy igazságot, olyat, amit nem kezd ki az idő, ami változhatatlan, ami nem függ kortól és emberektől, tanár úr, mondjon valamit, amibe kapaszkodni lehet, ami megítél bennünket, amihez mérni tudjuk mindörökké magunkat!” A Tanár úr rámnéz, szemében betegség. —„Igazságot, fiatalember?!” — az utcára néz, lenn a mélyben örvénylik az élet. — „Olyan igazságot, amit maga kérdez, csak egyet tudok: Holtig megélünk. Ez biztos.” — Megtörik a szó, mosoly bicsaklik a szánkba, agyamban visszhangzik: „holtig . . .holtig”; állunk némán, kívül köd és koromfüggöny szánkázik, az ablak magábaszívja a zajt, a lenti kavargás siket, állunk, sziszeg lábunknál a fűtőtest. —„Ne haragudjon, órám van” — a Tanár úr nyújtja a kezét. — „Még van egy igazság: Pugno, ergo sum . . . Harcolok, tehát vagyok . . .” Kezet szorítunk, magamra maradok. * Holnap elutazom. Uram, holnap beköszönt az ősz a városba. Látod, elhagyott az őrület, megint józan vagyok, ha figyelek, egészen logikusan tudok gondolkozni még, bár a fáradtság lassítja az elmém. * Minden ember végül is egyenlő. Milyen iszonyatos ez az igazság! Érzed, Uram? Hogy nincs különbség! Hogy nincs jobb és rosszabb, nincs nagyobb és kisebb, nincs igazabb és hazugabb! Csak ember van! Halandó ember! Értelemmel megvert állat! Néha elképzelem, milyen nagyszerű lenne, ha a világ, az emberiség egyszer meggyónna. Minden bűnét, lustaságát, minden borzalmas hazugságát meggyónná őszintén, megbánna mindent, és levezekelne! Akkor .akkor talán még lenne remény földi paradicsomra . . . Újra fázom, tarkóm merev, akadozik a szempillám. Látod, hogy fakul az éjszaka! Fél, retteg! Mint az elnáspángolt kísértet, iszkol a hajnal elől! S már érezni a reggel kéredzkedő sündörgését is. Mintha arcul legyintene ez a mindenségből áradó gúnyoros mosoly. Látod: az éj halódik; itt-ott pislákol még fogatlan, vén ábrázata. Az elébb még pöffeszkedő, uralkodó Hold, most akár a csempült üvegtányér, foszladó árnyékkal olvadozik a párolgó, hűvös kékségben. Kristályos üvegharang a világ. Ha megkoppintanám, csilingelne talán a cserép a tetőn, kongatna nyűgös álommal a foltos házfal. 15
