Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)

netet. így aztán mindent megmagyarázunk. Mindent megértünk. S a véleménykülönbség csupán né­zőpont kérdése. Nézőpont pedig épp annyi van, ahány ember . . . Azt is tudom, hogy dolgozni kéne. Elfeledkezve minden másról, csak dolgozni, hisz a munka az egyetlen bizonyosság, ami az értelem mellett szól! De bennünket már túlságosan megköt ez az anyag, ami magában hordozza kiirthatatianul az ősidők vétkét. Ádámét és Éváét. Ábelét, hogy nem ő ölt, és Káinét, hogy ölt. Csak egy megoldás van. Csak megoldás van, testvérek! Mindent, ami volt, úgy, ahogy van, elfelejtünk! Kiirtjuk magunkból! Elát­kozzuk apáinkat, anyáinkat, s aztán mindörökre elsiratjuk őket! Ámikor aztán így megtisztulunk, testvérek, akkor teremtünk egy új világot! Teremtünk egy új hitet! . . . Olyat, melyben nem gyöke­rezik meg a kétely! . . . Ezt az agyam mondja nekem testvérek, ezt sugallja, hogy csak ez az egyetlen megoldás létezik! Lehet, hogy naiv megoldás, az is lehet, hogy más, nálam bölcsebb, jobbat tud! Lás­sátok: én vállalom a tökéletlenséget, testvérek! Vállalnom kell! Nem tudok sírni, mint anyám. Siratni sem tudok. Fáradt vagyok, Uram, engedd szolgádat nyugodni! Ődöngök itt az éjszakában, beszélek össze-vissza. Minek ez, Uram?! Mért jó ez neked?! . . . Hagyj pihenni, reggel utazom. * Majd viszontlátom a Várost. Biztos szép lesz így ősszel, Vagy csúnya. Bámulok majd újra ki az abla­kon. Szürke a délelőtt. Koszos köd nyomakszik az utcákba lomposan, nyűtt ruhában, a falak, az abla­kok húzódoznának undorító mocska elől, de a köd, mint valami részeg, mindenünnen elzavart, gyűrött képű férfi, dülöngél, lökdösődik nyáladzó szájjal az épületek között. Úgy gondolom majd el: beteg a város. Valami vírust vagy baktériumszörnyet fölfalt, s most a teste duzzad, dagad csúfpirosra, mintha véznulnának az ég felé könyörgőn sóvárgó templomtornyok is, mintha, akár a ketrecbe fogott egerek, ríva, cincogva futkosnának a villamosok, eliszonyodik néha a mentőautó, s akár a fölhangosított szív­verés, mint valami vészdübögés az agyban, úgy zubog .morajlik a hangyabolyváros. Vénasszony fut a busz után, szájába piócaként csimpaszkodik a kín vigyora, amott fiatalember magában beszél, muto­gat, a sarkon csinnadrattás színekbe öltözötten ácsorog néhány fiú és lány, cigarettafüst tömjénezi homlokukat. Mintha a földből bújna elő, apró, szűkölve nyüszögő kutyagubanc menekül az emberlábak között, de a szíj nem menekíti. ,,A kutyák azért vannak a városban, hogy megmentsék az emberek lelkét. Mert már a létükkel megkövetelik, hogy bánjanak velük, hogy simogassák, becézzék, etessék, sétáltassák őket. Az ember rákényszerült ebben az elidegenedett világban, hogy emberi dolgokat cselekedjék! Egyelőre kutyák­kal.” — A Tanár úr mondja, odaáll mellém. „Tanár úr — fordulok felé —, tanár úr, mondjon nekem egy igazságot, olyat, amit nem kezd ki az idő, ami változhatatlan, ami nem függ kortól és emberektől, tanár úr, mondjon valamit, amibe kapasz­kodni lehet, ami megítél bennünket, amihez mérni tudjuk mindörökké magunkat!” A Tanár úr rámnéz, szemében betegség. —„Igazságot, fiatalember?!” — az utcára néz, lenn a mély­ben örvénylik az élet. — „Olyan igazságot, amit maga kérdez, csak egyet tudok: Holtig megélünk. Ez biztos.” — Megtörik a szó, mosoly bicsaklik a szánkba, agyamban visszhangzik: „holtig . . .holtig”; ál­lunk némán, kívül köd és koromfüggöny szánkázik, az ablak magábaszívja a zajt, a lenti kavargás siket, állunk, sziszeg lábunknál a fűtőtest. —„Ne haragudjon, órám van” — a Tanár úr nyújtja a kezét. — „Még van egy igazság: Pugno, ergo sum . . . Harcolok, tehát vagyok . . .” Kezet szorítunk, magamra maradok. * Holnap elutazom. Uram, holnap beköszönt az ősz a városba. Látod, elhagyott az őrület, megint józan vagyok, ha figyelek, egészen logikusan tudok gondolkozni még, bár a fáradtság lassítja az elmém. * Minden ember végül is egyenlő. Milyen iszonyatos ez az igazság! Érzed, Uram? Hogy nincs különb­ség! Hogy nincs jobb és rosszabb, nincs nagyobb és kisebb, nincs igazabb és hazugabb! Csak ember van! Halandó ember! Értelemmel megvert állat! Néha elképzelem, milyen nagyszerű lenne, ha a világ, az emberiség egyszer meggyónna. Minden bűnét, lustaságát, minden borzalmas hazugságát meggyónná őszintén, megbánna mindent, és leveze­kelne! Akkor .akkor talán még lenne remény földi paradicsomra . . . Újra fázom, tarkóm merev, akadozik a szempillám. Látod, hogy fakul az éjszaka! Fél, retteg! Mint az elnáspángolt kísértet, iszkol a hajnal elől! S már érezni a reggel kéredzkedő sündörgését is. Mintha arcul legyintene ez a mindenségből áradó gúnyoros mosoly. Látod: az éj halódik; itt-ott pislákol még fogatlan, vén ábrázata. Az elébb még pöffeszkedő, uralkodó Hold, most akár a csempült üvegtányér, foszladó árnyékkal olvadozik a párolgó, hűvös kékségben. Kristályos üvegharang a világ. Ha megkoppintanám, csilingelne talán a cserép a tetőn, kongatna nyű­gös álommal a foltos házfal. 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom