Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)
Nincs többé éjszaka. Meghalt. Összezsugorodott, itt van a markomban, és könyörög. Sír, jajong, már nem olyan dölyfös, mint jóelébb, mikor tövises bozontkorma feketére nyaldosott mindent. Hallod: valahonnét kakas kiabál hall el úját, úszik ökörnyálvézna diadala. Motoz az élet. „Testvéreim! Bűnös, gyáva népség! Tékozló fajzatom! Ti pogány, jobb sorsra érdemes jobbágyok! Hát ti már sohasem okultuk?! Ti bálványimádók! Hazugok! Megfélemült csőcselék! Rongy szolgalel- kek! Néma figyelmet követelek az Ember nevében! . . . Öntudatlan, korcs ösztönű testvéreim! Eszméljetek, míg adatik rá időtök! Nézzetek végig önmagatokon! Lássatok a múltatokba! Értitek-e, ér- zitek-e, miképp fajultatok el?! Ti, akik ártatlan, mindenreményű csecsemők voltatok, szűk korlátok közé szorítottátok magatokat! Lássátok a vért, amit ti ontottatok saját magatokból! Lássátok a gyalázatot, amivel magatokat gyaláztátok ringyóvá! Lássátok a kígyó hazugságot, ami úgy nőtt ki hamisságtól mentes nyelvetekből, amint a gyom lepi be észrevétlen a gondozatlan földet! Idézzétek, testvéreim, idegeitekbe a szenvedést! A kínfájdalmat, a keservet! A bombarobbanást és a puskadördülést! A sziréna vijjogó kiáltását! Rémüljetek meg: jusson gyér eszetekbe a Halál! A megsemmisülés kíméletlensége! . . . Boldogok akartok lenni itt a Földön?! De tudjátok-e, hogy mi a boldogság?! Dehogy tudjátok! Okosabb nálatok a ló, mert nem aljasul féreggé! De ti: tudjátok-e, mit jelent a szó, a valóság: Ember?! Tudjátok-e?! . .. Tudjátok-e?! ...” * Hová lettél, Uram? . . . Megbénult a hangom, Uram, kereslek, segíts, hogy folytassam! . . . Hogy folytassam, hogy folytassam . . . * „Ments meg minket, Uram, az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól ...” — Hallod, Uram . . . gyászmisén énekelték . . . temetésen . . . Először nagyanyámtól hallottam, ősz volt akkor is, a szomszédban meghalt egy néni . . . hívták nagyanyámat siratni, imádkozni . . . Sötét volt a szobában, duruzsoltak az öregasszonyok, és ezt énekelték: „Ments meg minket, Uram, az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól. Midőn az ég és föld meg fognak indulni . . .” — nem tudom tovább, Uram! Nem jut eszembe! . . . Látod, elfeledtem a szövegét... A dallama szép, szép és fájdalmas . . . Szomorú, mint a lovak tekintete, Uram . . . A lovak ... Hová lett az a szőke kiscsikóü Hová tűnt riadt őziketekintete?! Hová lett pipaszár, fehérzokni lába?! Hová lett a tejfehér csillag barnaszín homlokáról?! Hová lett a nevető nyerítése, oktondi ugra- bugrálása, kezet nyaldosó langyos nyelve, ügyetlenül csapdosó csutakfarka?! . . . Hová lett a Csinos, Uram ... az a szőke kiscsikó, az én kicsi lovam, hová lett?! Itt fényképezkedtünk az udvaron, vasárnap délután volt, nyár, anyám már elmosogatott, apám mosolygott, kihozta a szekrényből a régi fényképezőgépet, kivezettük az istállóból Elzát meg Csinost. . . fogtam a kötőféket, itt álltunk a diófa alatt, Uram . . . apám fényképezett, aztán én fölültem a Csinos hátára, nevettem . . . Hová lett, Uram, hová. . . Majd egyszer még lovagolni szeretnék . . . lovagolni széles mezőben, simogató napfényben, úgy, mintha álmodnám . . . Majd egyszer lovagolni szeretnék . . . lovagolni . . . * Bolondság, Uraim! . . . Megváltoztatni a világot?! Itt a Földön menyországot?! Hogy nincs messze az idő, amikor mindenki egyenlő lesz, és mindenki igénye, kénye-kedve szerint részesül a javakból, és az öntudat napvilága, az emberiség igazi történelme mesévé silányítja mindazt, ami eddig volt?! . . . És kacagni fogunk a múlton?! Egyik nagyapámon, aki fölkötötte magát, a másikon, aki kiszenvedett, nagyanyámon, aki rákos volt és ötven éves, és levágták a mellét, bátyácskámon, aki tizenhat napig látta a világot . . .?! ... Igaz, Uraim . . . legyintünk majd mindenre: „béke poraikra”, „az örök világosság fényeskedjék nekik!’ . . . Mi közünk tovább velük?! Hiszen kezdődik az igazi történelem! Ami eddig volt, mese volt, talán igaz sem volt! Hogy voltak emberek — nem baj, hogy voltak fájdalmak, az sem baj, hogy volt kínszenvedés, üvöltés, jajgatás és fogcsikorgatás. ..?!... Ó, hol van az már, kilobbantak az éjszakában, szerteszívott mindent a Föld; kezes szolgánk, hisz most már mi parancsolunk neki, hisz miénk a Naprendszer, urak, miénk itt minden, a Végtelen is, az Örökkévaló is! . . . Hej, urak, be csuda boldog is vagyok! „Ments meg minket, Uram, az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól. Midőn az ég és föld meg fognak indulni, eljössz a felhők közt mindenkit ítélni!” — Eszembe jutott, Uram! Eszembe jutott a vége is! Igen, Tanár úr, köszönöm az igazságot: holtig megélünk . . . köszönöm . . kétely ki nem kezdheti . . . Hallod, Uram: „Ments meg minket, Uram, az örök haláltól . . .” Öngyilkosság?! Minek, Uram, csak fájdalmat okoznék néhány embernek, anyámnak, apámnak, sze relmesemnek ... a többi ember nem is tudna róla . . . Tehát oly mindegy . . . Újra nem fázom, Uram, bolond éjszaka! Bőrömön langyosság kúszik szét. . . jó így, Uram . . . 16
