Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)
csak akkor ...” — Anyám fölkapta a fejét, zarvaban volt, hirtelen azt mondta: ,,Apa, elkésel!” — Pirosság fonta be az arcát, a mosogatóronggyal törülni kezdte az asztal csöpp víztócsáit. Apám kö- hintett, odament anyámhoz, az aprányit félrefordította az acát, hogy apám megpuszilhassa. Aztán a konyhaajtó becsukódott. Benn kövéren pöffeszkedett a szirup édeskés szaga. Csak annyi zaj volt, mintha a gáz lángja magában diskurált volna a lábos alatt. „Becsomagoltál mindent?” — anyám dobozokat hozott be a kamrából, kolbászt, befőttet. ,, — Sütöttem egy kis kanonoklepényt—selyempapírt keresett a kredencben —, tovább eláll. ,, — Becsomagolta a kalácsot, dobozba tette. — "Szalonnát viszel?” „Nem muszáj” — mondtam. Anyám kivette a hűtőszekrényből a szalonnát, a késsel méregette,—„Ekkora elég lesz?” — „Mondom ,nem muszáj...” Anyám nevetni próbált, levágott egy jókora darabot. Zsírpapírt keresett. —„Körülbelül mikor jössz haza?” —„Még nem tudom”. —„Mondta apád, hogy mit képzeltünk el? — törülgetett anyám. —Hogy idejönnétek lakni, leválasztanánk két szobát, külön bejáratot csináltatnánk . . . Biztos kapnál állást . . . Ildikó is . . . itt meglenne lakásotok ...” — „Még nem tudom .hová kerülünk ...” — könyököltem, szívtam a cigarettát. — „Csak azért mondom, mert addig az átalakítást meg lehetne csináltatni ... Az utcai szoba lenne a tiétek . . . Sokat cigarettázol.” — A nagylábos alatt elzárta a lángot. — „Ez itt is maradhat reggelig. Akkor majd kiviszem a kamrába." Elnyomtam a cigarettát», hogy örömet szerezzek. Anyám kijött a fürdőszobából, az arcát törülte. — „Muszáj holnap menned? ... Azt hallottam, másutt később kezdenek...”-—visszavitte a törülközőt, megfésülködött, körülnézett a konyhában, nem talált tennivalót. Az asztalon csomagok, a gázon befőttek. Sóhajtott, mint aki elfáradt, aztán leült, és pityeregni kezdett. * Most anyám alszik, apám dolgozik, s én itt virrasztóm a hajnalt. * Tudod, Uram, nékem megadatott, hogy pallérozzam az elmém! Hogy jobbágyőseim barázdálatlan agyveleje bennem örökülve fölszántassék! Hogy kicsinek lássam, ami egykor a mindenség volt! Hogy kétségbevonjam, ami valaha az egyetlen bizonyosság volt! Tudod, Uram, nekem megadatott ez a boldogság . . . Megköszönni illenék. Hallod, földébresztettük a disznókat. Elébb csak egy röfögött, aztán még egy, most meg röfög mind, föltápászkodnak, az ajtóhoz tódulnak. A rajcsúrozásra a tyúkok is ébrednek. Egy kis éji zene. Wolfgang Amadeus Mozart. Persze. A világ megváltozott. Valaha tenger volt itt Európa helyén. Valaha szárazföld volt az Atlanti óceánban. Persze. A világ változik. Szüntelen más arcot formál magának. Csak épp megváltozni nem akar! A szentek kora, Uram, lejárt! Az ideák világát komikus, csenevész darabokra robbantotta az atombomba! Nyakunkra hurkolódik a beláthatatlan jelen! A világot megváltani kellene! Arra pedig gyöngék vagyunk. És gyávák. Isten tévedett . . . embertelenül . . . Bölcsnek vagy prófétának kellene lennünk! De bölcsek nem vagyunk. A hitünket meg alumínium filléreken megvásárolta gőgös bölcsességünk. Mint ócska szuvenírt. Haldoklik a világ. Ez már az agónia. S mi hősök akarunk lenni?! Hősök! Nem is kevesebb?! Micsoda önteltség ez, Uram?! Arra vajon ki gondol, hogy Ember legyen?! Ember csupán, nem hős! Mert hősnek könnyű lenni . . . elintézi a kényszerítő alkalom . . . Zavaros vagyok, Uram. Nem tudok megállni, csak beszélek, jár a szám . . . olyan vagyok, mint egy örökmozgó gép, mielőtt lejárna, fölhúzza magamagát... De ilyen a világ is . . . csak kering, kering . . . Nagy bajban is lennénk, ha egyszer megunná és megállna! Betojnánk a rémülettől! . . . Bár, ki tudja, tán egyszer még megáll, s úgy lesz jó . . . A halál . . . Látod, már megint itt kuncsorog az agyamban. Nem hagy el már hetek óta, ha megtorpanok, ha holtpontra jut az elmém, már itt is van, s átsegít rajta. Rossz ez, Uram . . . hallom még nagyapám hangját, érzem arcomon szúrni sörtés bajuszát — az a hang már elenyészett, Uram, a bajusz pedig épp foszlik a rothadó arcon, és szétfoszlott már bizonyára a selyem szemfödél is, beroggyant a koporsó teteje, s a hasadékon peregve máiIik a föld . . . Mért van az, Uram, hogy a születésre sohasem gondolok?! Mért nem nyűgöz le csodálatával az új élet?! Hiszen az itt van köröttem, látom, tapintom, s bennem az erő még, hogy magam is teremjek! . . . Félnék tán halálra hozni életet?! Pedig nem csupán halálra hoznám, Uram, de életre is! Tavaszra, nyárra, szép őszre és télre, mikor hógolyozni lehet, szánkózni, hóembert gyúrni! Hát akkor miért van ez, Uram?! Néha beszélget velem a halál, így, éjszakánként. S én úgy vagyok vele, mint jóbarátommal. Tudom, hogy van, ha találkozunk, elbeszélgetünk. Többet úgyse tehetünk. Még nem vagyunk egymásra utalva . . . Az ősz teszi ezt, Uram. Elszomorítja az embert. Persze az is lehet, hogy túlságosan érzékeny vagyok. Ezt mindig is tudtam. Az ember némi megokosodás után kibúvárkodik magából egy hozzáillő kórtü14
