Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - JEGYZETEK - Fodor András: Norwid ürügyén
JEGYZETEK FODOR ANDRÁS Norwid ürügyén Külön bizonyításra nem szorul, hogy a magyar költőket a környező kelet-európai országok irodalmából a lengyel líra sorsa, lét-, idő-, cselekvéstörvényeit kutató eleven szelleme érdekli leginkább. A vonzódást az ismert történelmi tényekkel, ízlés, karakter egymáshoz kötő jegyeivel könnyű magyarázni, annál nehezebb a fölismerést, hogy valahányszor kézbe vesz- szük a lengyel költők antológiáit (három is jelent meg belőlük az elmúlt húsz évben), egyéni köteteit vagy a folyóiratokban megjelent kortársi verseket, mindannyiszor látnunk kell: ez a líra a várakozásunktól eltérő hangon, olykor eleve más módon tükrözi közös problémáinkat. A Tátrán túli költészet vizei másképp folynak, más forrásból erednek, mint a Duna—Tisza-tájiak. A különbség természetesen mit sem von le az értékből és érdekességből, inkább kíváncsivá tesz, honnét ez a másfelé irányultság, honnét például a közízlést miénknél erőteljesebben formáló avantgardista igény, a határokon átható eszmék iránti mohóbb fogékonyság, a tradícióktól való látszólag könnyedébb elszakadás. Egyszerű, felületen kínálkozó válasz volna a történelmi kényszer folytán is kihívott francia befolyásra hivatkozni. Kétségtelen, hogy a mai lengyel költők elemzésekor hamar föltételezhető az Apollinaire-rel, Blaise Cendrars-ral, Eluard-ral vagy éppen René Charral, Michaux-val való párhuzam. De vajon Rózewicz Síkságának vagy Ta- deusz Nowak Epizódjának döbbenetes lírai vízióiban célszerű-e keresnünk a kifejezés franciás vonatkozásait? Hisz a megélt és kifejezett lengyel valóság ereje minden mesterségbeli előképet, hasonlítást fölöslegessé tesz. Vajon jó nyomon járunk-e, ha e miénktől sokban különböző líra jellegzetességeit a szokatlanul intenzív lengyel— francia szellemi kapcsolatok stiláris korrelációiból vezetjük le? A párizsi szegényházban meghalt lengyel költő: Kamii Cyprián Norwid tragikus példája ellene mond minden kényelmes elméletnek. Száz évre visszamenőleg tisztázni segíti a mai lengyel költészet eredetét, kontinuitását. A 150 éve született, de hazájában is csak e század elején fölfedezett költő, a „lengyel Baudelaire” nem azért szolgált rá erre az elnevezésre, mert fizikailag közel volt a vele egy évben született francia kortárshoz, nem is csak azért, mert 1866-ban elkészült Vademecum c. kötete felelet kívánt lenni az alig tíz évvel korábbi Fleur Du Mal-ra. Nordwidot nem Baudelaire inspirációi, hanem a világban való helyzete, a húszéves korában elhagyott Lengyelországhoz való viszonya, a közvetlen költőelődök iránti felelőssége s tőlük való elszakí- tottsága, az emigráció nyomorúságában őrzött hite és i11úziótlansága kényszeríti arra, hogy az idejétmúlt irodalmi tradíciók, az érzelmes-romantizmus ellen lázadva, szemléletben, kifejezésben újfajta objektivitásra törekedjék. S egy még frappánsabb tény: a Szent Kázmér szeretetház ismeretlen lengyel költője régen a temetőben porlad már, amikor Párizs egyik irodalmi szalonjában ismertebbé válik Mallarmé végletesen tömörítő, a lélek kifejezhetetlen mélységét megragadni kívánó, az érthetetlenséget is vállaló új alkotómódszere •— a költő szükségszerű belső csendjére, elhallgatására 66
