Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - JEGYZETEK - Fodor András: Norwid ürügyén

vonatkozó olyan elvek, amiket Norwid egy tanulmányában már előzetesen megfogal mázott. A Vademecum verseiben minduntalan felbukkanó gondolatjel, pont, pont, pont — a mondandó gyakori megszakadása, a folytatást az olvasóra bízó töredékesség mindig tudatos, funkcionális. Norwidot nem a mindenáron újat akaró művészi becsvágy, hanem alkata, sokféle, kiteljesedni nem tudó érdeklődése, múlt-jövő közt viaskodó hazátlan magányossága késztette a töprengő befeléfordulásra. Nem dekadensnek, arisztokratikusnak bélyegzett elméletek hatására, de egzisztenciális kényszerből vált a szavak közti szünetek kötéltáncosává, nehezen érthetővé.

Tudvalevő, hogy a tragikus sorsú osztrák zeneszerzőt AntonWebernt sem a kifejezés új divatjának elszánt hajszolása, hanem a teljes visszhangtalanság, a reménytelen bezártság indította a lélek csendjét sűrítő, kevéssel-sokatmondás töredezett, kihagyásos művészetére. Ahogy az utódok Webern zenéjében ráismerhettek a háborúkat, fasizmust átélt humánum máig érvényes drámájára, hasonlóképpen találhatták meg a huszadik századi lengyel költők Norwid elharapott szavai, hallgatása, viaskodó homályossága, gondolatainak félbetörtsége mögött saját lelkiismereti válságaik, felelősségérzetük máig érvényes példáját. A másfél százada született költő így válhatott modernebb, izgatóbb, maibb jelenséggé hazájában, mint bárki 19. századi magyar költőelőd a mi számunkra.

Nekünk is voltak francia felvilágosodástól inspirált íróink. A jakobinus eszmék őrzői Batsányitól Adyig Párizs felé irányították vigyázó szemünket, ám képzeljünk el olyan hazai helyzetet 1848 előtt, amelyben Kossuth, Széchenyi pozsonyi országgyűlését könyörtelenül szétzúzzák, a minden bázistól megfosztott reformnemzedék színe- java, Petőfi, Arany, Vörösmarty, de még Kemény Zsigmond is száműzetésbe kényszerül, s ott egymásról mit sem tud, vagy torz indulattal elfogultan ítél.

Lengyelországban a lengyel költészet múlt századi nagy lázadóival ez történt. S mivel az ország megsemmisülése, legjobb szellemi erőinek szétszóratása, hangjuknak elfojtódása századunkban is megismétlődött, érthető, hogy a késve meglelt, a modern élet sivatagában, a reménytelenség romjain is a művészet hivatását hirdető norwidi életmű ennyire élő, stimuláló erőként munkál a Visztula táján mindmáig.

Oknyomozó hasonlításaimmal nem szeretnék olyan föltételezést kelteni, miszerint a kortárs magyar líra a történeti előzmények folytán eleve hátrányosabb helyzetben van, hogy netán alig leküzdhető provinciális terhet hordoz. A világirodalom szerencsére nem olyan futóverseny, ahol egyetlen hitelesített pályára vonatkoztatva mérik a teljesítményt. A két nemzeti líra saját útjának különbségéből inkább annak bizonyságát lássuk, hogy amiként Norwid útját Varsó—Berlin—Brüsszel—Olaszország— Anglia—New York és a párizsi Szent Kázmér Szegényház közé kell berajzolni, Arany Jánosé sem elemezhető másutt, mint Nagyszalonta—Debrecen—Nagykőrös, a pesti akadémia, Karlsbad és Margitsziget determináló közegében.

Mindez nem jelenti, hogy Arany János utódai ne fordulhatnának fogékonyan Norwid megmentett öröksége felé. Egyik róla szóló méltatás arra figyelmeztet: „Költészete a mai lírához viszonyítva úttörő és ugyanolyan erős fényű, mint Mickiewicz és Slowacki lírája." Ám a lengyel költők lengyel előszóval kiadott, húsz év előtti magyar antológiájában Norwidnak még a nevét sem találjuk. Többször emlegetett hires verskötetének csaknem száz évet kellett várnia az 1962-es első varsói kiadásra. Lehet-e ennél igazságtalanabb, halál után is szerencsétlen költősors? Talán csak Emily Dickin- soné hasonlítható hozzá, a három évvel később elhúnyt legjobb amerikai költőnőé, kinek életében összesen csak hét verse jelent meg, aki teljes visszavonultságban, úgyszólván titokban írt, akinek máig ható jelentőségét ugyancsak az elmúlt évtizedekben ismerték föl világszerte.

Dickinsontól már elég sokat fordítottak, kötete is készül magyarul, Norwidról a 5* 67