Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (II.)
menti, penitenciául csak azt szabván, hogy minden vasárnap délelőtt szocialista oktatáson kötelesek részt venni. — Május elején Sinkó kecskeméti aktívák előtt beszél. Többek között ezt mondja: a tanyák népével meg kell értetnünk, hogy nem ingyen kívánjuk az élelmiszert és a takarmányt, hanem iparcikkeket adunk érte cserébe! ... Ez már a szükség által parancsolt ésszerű beszéd—s az intézkedések is emberiek, a homokhátsági szegény és kistulajdonosi tömegek előtt érthetők! Ezért van Sinkó Ervinnek, a jeles jugoszláviai magyar írónak még ma is olyan jó híre a Kiskunságban, és ezért nincs több olyan ellenforradalmi megmozdulás Kecskeméten és környékén, amelyikben szegények vagy kistulajdonosok jellemzően részt vennének. Úri mozgás, szabotázs annál több, de ezek nem tömegesek, ráadásul a nyár közepére csaknem teljesen meg is szűnnek, mert a felső rétegek férfitagjai kivonják magukat a környékről, a megszállt területekre menekülnek, ott szerveződnek fegyveres bandákká. Itthon pedig következik a májusi új fellángolás: Fegyverbe! Fegyverbe! Kiskunhalason megalakul a Bácskai Vörös Ezred, főként a megszálló szerbek ellen menekülőkből, Kecskeméten pedig hadtest szerveződik... Jelentés Félegyházáról 1919. június elején: Egy csoport vöröskatona fegyveresen elindult a demarkációs vonal felé. Egy parancsnok visszafordulásra szólította fel őket. Elfogták, kényszerítették, hogy velük menjen. S mikor nagyobb vörösegység vette körül őket, akkor sírva kiáltoztak, hogy nem bírják tovább a tétlenséget, ők rögtön harcolni akarnak a- burzsoák ellen, a világforradalomért!... A hadiesemények menete közismert: a szerb csapatokkal végig nem keveredünk nagyobb harcba, a román bojárok csapatai ellen július végén offenzívát indítottunk, aminek összeomlása válik a Tanácskormány lemondásának közvetlen okozójává — de Lajosmizsén, Kiskőrösön, Kiskunmajsán, Kerekegyházán és a többi helységben már június végén nagyfokú érdektelenséget jelez a politikai barométer: Gyűléseken a nép alig vesz részt, a mezei munkákat sokszor úgy kell kikényszeríteni. Kecskeméten pedig az kerül be jegyzőkönyvbe: az ülésekre a direktóriumi tagoknak csak mintegy fele, harmada jön el, s a proletárokból kinevezett vezetők közül egyre több nem jár be a hivatalába. A szakszervezeti kormány felhívása, hogy a „kabinetváltozás” semmi felfordulást ne okozzon, a Homokhátságon teljesen fölösleges: semmilyen felfordulás nem akar lenni. A városokban és községekben teljesen üresek a hivatalok, de ügyfél sem akad. Olyik proletárvezető szabályosan át akarja adni a posztját, de nincs kinek. Ahol még működik a rendnek valamilyen őrsége, ott sem akad tennivaló: alig járkálnak az utcán, üresek az üzletek, néptelen a határ. A termés jó része még lábon, de ahol asztagban van, ott sem búg a cséplőgép. . . Lidérces dermedtség. Hol vannak az emberek! Szöknek! Ellenállásra szervezkednek? A templomokban imádkoznak? . . . Nem, nem, nem — mondják a kortársak: Lakásában ténfereg a volt főjegyző, direktóriumi vezető, Vörös Őrség-parancsnok, ellenforradalmár-tiszt egyaránt. Néhány héttel előbb még végletekig ajzott idegekkel feszültek egymás ellen — most otthon ülnek. De mit csinál a nép? Mit csinálnak a társadalmi rétegek? A nagygazdák, a parasztok, az iparosok és legényeik, a néhány hónapja még oly aktív értelmiség? . . . Általános a dermedés a Kiskunság városaiban és falvaiban: október harmincegyedikén akkora nyomás alól szabadultak,március huszonegyedikén oly nagy távlatok nyíltak föl, hogy pro és kontra mozdulni sem képesek, mikor minden veszni indul. . . mi a bukás fő oka?... Az intervenció?... A föld fel nem osztása? ... A gazdasági lehetetlenülés?. .. Minden sorrendet elfogadhatunk, ha észrevesszük, hogy a mélyben a „nagy hullámhegyre nagy hullámvölgy” pszichózisa húzódik. Mert figyeljünk csak oda: Bejönnek a románok és botoznak; kimennek a románok, jönnek a libatollasok, és tömegesen vernek agyon embereket. . . Hány ellenséges katona, és hány verőlegény jön ide és oszlik el a tanyák beláthatatlan tömkelegében, a terjedelmes városok utcaszövevényében? Nem több néhány száznál. S hány csatlakozik itt hozzájuk? Még annyi sem. És mit tesz az a sokezer ember, amelyik néhány hete még a Tanácsköztársaság bázisa, a kommunista jövő híve? Mit tesz a nagy műveltségű értelmiségi, a széles látókörű kisiparos, az olvasott iparoslegény, az agrárszocialista mozgalmakban edzett kubikos, a Stromfeld Aurél hadjárataiban halálmegvetést tanult kisparaszti! Semmit sem tesz. Ül otthon, és várja, hogy mikor kerül rá a sor, mikor szólítják deresre, kínzókamrába, akasztófára, fegyver elé. S ha szólítják, megy. Megcsókolja feleségét, gyermekét, és halkan azt mondja a fegyvereseknek: tessék. Ez az a pszichózis, mely messze a legfőbb oka a Tanácsköztársaság bukásának. Legalábbis a Homokhátságon. Mert csak egy pillanatra képzeljük el: Mi van, ha a román katonákat vagy a fehér tiszteket nem ez a dermedtség, hanem fegyveres ellenállás, gerillacsapatok fogadják?! ... De nem hogy ez nincs, de egyetlen megszálló katonát vagy különítményest sem ütnek le az egész vidéken! Ha semmi már, ez utóbbi tény meggyőző kell legyen: 1919 őszén ez az állapot tette lehetővé, hogy mintegy félezer fehér kényére-kedvére uralkodjék tíz- és tízezer ember fölött! ... Látnunk kell, hogy ez a dermedtség közvetlenül kapcsolódik 1867-hez és 1849-hez, a Martinovics-mozgalomhoz, a redemptióhoz, a töme64
