Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (II.)
ÉVEK—NÉPEK—SZÁZADOK KUNSZABÓ FERENC Idevalósiak vagyunk (II.) Lovagok és pusztakeresők A mitizálás és idealizálás az egészséges nemzeti öntudat megölő ellensége. Éppen ezért képtelenség elhallgatni, hogy a csodálatos könyvecskékben egy 1851-es bejegyzés hirtelen így üt mellbe: „Azt hozta csak negyvennyóc, hogy a ruhánk mostmán daróci” Bármely kor tanulmányozásának legfőbb haszna, hogy mikor belelelkesednénk dicséretébe, és már hajlamosak lennénk feltétlen pozitívnak tartani annak valamely vonulatát, akkor kapunk néhány ilyen kijózanító ütést... Az ember háromszor is eilapoz-visszahajt, hátha mégis tévedés, ez a rigmus nincs is bent. De bent van. És akkor egészen új színben látjuk azokat a leveleket, melyeket a kunszentmiklósi népfölkelők írtak szeretteiknek a szenttamási táborból 1848. augusztus—szeptemberében. Szentmiklósról kettőszázhúsz nemzetőr, Halasról ötszáznegyven, Félegyházáról háromszáztíz — és így tovább, a kiskun kerület összesen ezerötszáz embert adott. Szép. Ám a levelek egyes kitételei a szomszéd népek lenézését tükrözik: „A rácok éjjel levágják és elviszik a halott ellenség fejét, ezért a kapitány úrtól elesetteink mindennapi felkutatására kényszerítteténk . . . mely nem kellemes mulatság, mert közben a sántzról minduntalan lövöldöznek ránk az oláhcigány formájú lázadók” . . . „mondják, oláhok ellen is bevetnek bennünket, pedig oláj és fegyver nem illenek egybe . . . hogyan fognak ezek jőni ellenünkbe!” Az általános lenézés alól kivétetnek a bánsági németek, kiknek „városaik épületesek, uttzáik tiszták és átallyában rendet szeretők” — mely kitétel világosan mutatja, hogy mekkora egisztenciális különbség volt az uralkodói akaratból betelepített németek és az önként behúzódó szerbek, románok között. Más kitételek vitézi tettekről szólnak, ugyanakkor magyarázni igyekeznek, miért áll még mindig a rácok szenttamási földvára:: „A 10. zászlóalj a nagy tűzben meghátrált, de mikor a sántzbeliek nagy újjongását meghallák, megmérgesedének, és újra neki!” „Minapában egy torzonborz rátz lovas ki- rugtatott, a síkra és bennünket hergelt. Ugyan vesztére tévé, mert a majsai Vég László hadnagy hozzája lovagolt, és szabályos, kard kard elleni küzdelemben mély sebeket ejtett rajta . . . Mért köhög a bolha, mikor tüdeje nintsen!” „Tomasovitsnál a turkevei századot megkergeték, de hogy is ne, mikor éjjel támadtak rá, orvul. Ez nem harcmodor!” „A sántz még bizony áll, kedves véreim, de ennek semmi oka a rátzok vitézségi, hanem hogy a magyar nyíltan szeret harcolni, szemtől szembe, nem pedig bokrokban bújni, földkupacok mögül lődözni, vakondokhoz hasonlatosan.” A szerbek harcmodorából természetesen az lett volna a legkisebb tanulság, hogy a magyar állítólag nyíltan szeret harcolni (ami különben sem igaz, mert Kárpát-medencei történelmünk során éppen eleget bújtunk mi is mocsárba, erdőbe, szakadékokba és barlangokba, s csaptunk ki onnan az ellenségre); az lett volna itt a fő konzekvencia, hogy a hagyományos nemesi felkelés régesrég korszerűtlen (a győri futás Napóleon elől). A tanulságot a szabadságharc vezetői le is vonták, mint a későbbi példákból kitűnően meg lehet állapítani, de . . . De a kiskun vitézek Szenttamásnál nem tették meg. S ennek fényében már egészen új színezetet kap a kitételek harmadik csoportja. A rend a táborban nem túl nagy, ezért a tisztek gyakran, fegyelmeznek, ,, s ami a legnagyobb baj, uraim, okoskodni sem szabad!” „Á múltkor a szállásmester, ki különben valami aszódi székálló legény fia volna csupán, egészen gorombán beszélt velünk, nemes kun lovagokkal.” Valahol itt, a reformkor és a negyvennyolcas szabadságharc táján válik külön egymástól a haladás és a maradiság, a konzervatív nemesi (lovagi!) szemlélet az igazi vagy majdnem igazi felvilágosultság- tól. De gondoljunk csak bele: ugyanaz a nótárius, ki példának okáért délelőtt a császári ünnep alkalmára rendezett előző napi lakomát ecsetelte élénk színekkel, az délután a harmadik pótadó elküldését jegyezte be a protokollumba — este pedig, hazamenvén —, Szentjóbi Szabó tiltott gondolatait vagy egyéb politikai rigmusokat másolt be a könyvébe ........a szegény magyar népnek vérszopó nadálya” ... 55
