Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (II.)
Ilyen egyéni és kollektív lelki hasadás mellett túl sokat nem várhatunk a magyar XIX. századtól. Azt semmi esetre sem, amit szabadságban fejlődött és függetlenségben kiteljesedett nemzeteknél jelentett. E gondolatszövésnek nem célja sem a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharc, sem más magyar történelmi esemény értékelése. Csak annyit szögez le: nem hasznos a heroizálás és mí- tizálás, de ugyanolyan mértékben haszontalan a deheroizálás és demitizálás is; nehéz lenne eldönteni, hogy az egészséges emberi öntudatra és az ép nemzeti közérzetre általában melyik a veszélyesebb. Éppen ezért a fenti levélrészletek idézésével nem a szabadságharc bagatelizálása vagy az akkor is bőven megnyilvánult magyar erő és vitézség tagadása a cél, hanem annak érzékeltetése, hogy bár a XVIII. századi felvilágosodott eszmék nem csupán íróink, költőink, gondolkodóink körében terjedtek el és rögzültek a XIX. század közepére, hanem a kun városok lakosai között is — mégis, a korábbi körbe biztosított lét következtében, a felvilágosodás a kun agyakban és lelkekben gyakran igen felemás, visszás lerakódásokat okozott. A felvilágosodás a francia közrendek számára viszonylag egyértelmű konzekvenciákkal járt — ugyanaz a kiskunsági, kollektive jogilag nemes, valójában sajátos parasztpolgár városok lakói részére egyaránt jelentett X dolgot és annak az ellenkezőjét. Jelentette az ősi kun jogok csorbítatlan visszaállításának vágyát, de az emberi jogok kiszélesítését; az ősi alkotmány tiszteletbentartását , de a társadalom mélyreható demokratizálását. Ezeket így együtt megoldani nem is lehetett — de erre a gondolati alapra építhető fel az a gazdasági-társadalmi berendezkedés, mely 1849 és 1867 után alakult ki a Homokhátságon. A gazdálkodás nagyobbrészt állattenyésztés, rideg tartással, ősi fajtákkal; kisebb részt földmívelés, háromnyomásos rendszerben; nagyon kicsi részben szőlő, gyümölcs, konyhakert, szinte csak önellátásra. És hobbyként. Ebben az időben ez jellemző a Homokhátságra csakúgy, mint az ország minden sík vidékére, és ez csupán a mából szemlélve olyan reménytelenül külterjes és ósdi, mert a maga idején komoly gazdasági erőt jelentett — s még nagyobb kiviteli értéket. A kun előjogok lassan teljesen lényegtelenekké válnak, a Kiskunság is becsatolódik az országos közigazgatási, forgalmi és kereskedelmi rendszerbe. A hetvenes években aztán hivatalosan is megszűnnek a jászkun kerületek, és a Homokhátság egésze Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye része lesz. Városok vagy önmagukat városnak hívó helyek ebben az időben itt (csak a jelenlegi Bács-Kiskun megyét véve) Lajosmizse, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kerekegyháza, Kiskőrös, Kiskunhalas és Kiskunmajsa. Rajtuk kívül nem sok a számottevő helység: Szánk, Kecel, Jászszentlászló és még néhány — de ez utóbbiak mind a nagy városokat követik, másolják. A társadalmi berendezkedés meglehetősen egységes. A városok élén kizárólagos politikai súllyal állnak a legtöbb adót fizető virilisták, maguk mellett fogván néhány kisebb, a vagyontalanabb rétegek körében népszerű gazdát. A régi kun városokban a vezetésben való részvétel feltétele még, hogy az illető redemptus legyen — és református. Kecskeméten és a betelepedett Félegyházán, illetve Majsán nem volt református túlsúly, ezért a két utóbbi követelmény sem állott fent. A gazdák mellett jelentős réteg volt a kereskedők, kisiparosok,értelmiségiek tábora, amelyiket azonban vezetőszerepre sohasem engedtek. Köröttük gyűrűzött az eredetileg is néhány holdas, vagy a redemptio óta leszegényedett kisgazdák tömege, bőven vegyülve a bevándorolt, s nagy nehezen apró gazdaságra szert tevő katolikusokkal. S a helyi társadalom perifériáján a cselédek, szegődményes pásztorok, évi béresek, napszámosok és zsellérek népes serege. A tehetős gazdák vagy egészen a város közepén vagy külön városrészben tömörülve, módos házakban, és maguk közé más rétegbelit nem engedve; a magukkal bíró kereskedők, értelmiségiek, kisiparosok is külön negyedben, kicsit polgárosodó, kicsit nyugatiasuk épületekben; a kisvagyonosok a város újabb településein, tavaszi vadvizektől alig védhető lapályokon a maguk vályogházaival — végül a szegénység, egészen félreeső részeken, kétségbeejtő putrikban, de többnyire kint a tanyákon, pusztákon, ahol viszonylag jobb körülmények között éltek a gazda építette lakásokban. A társadalom alig mozgott a régi városokban, de még Félegyházán és Majsán is. Az alsó rétegek és a szegény katolikusok természetesen mindig feljebb (ahogyan egy idős ember mondta; „a városba mindig beljebb”) törekedtek, előrejutásra — egyéni szerencséktől eltekintve — azonban alig volt lehetőség. A birtokon belül levő, törzsökös gazdaréteg azonban még a legtörekvőbb és legszerencsésebb egyedeket sem fogadta be; még a két háború között is volt Halason olyan ember, aki kétszáz hold után fizetett adót, a virilisták közé tartozott, mégsem vették be a hatalomba. Megállapodottság, állandóság és gyanakvás minden változásra — ez jellemezte a kun városokat a kiegyezés utáni első időszakban. A könyvecskéket tovább írják, öreg bácsik hátravonulnak füzeteik és kalamárisuk mellé — a kéziratok tartalma azonban már egészen más, mint száz vagy ötven évnek előtte ... A változás különben annyira nem hirtelen, hogyha az ember időrendi sorrendben veszi a könyvecskéket, akkor alig- alig konstatálhatja. Megszaporodnak ugyan a természeti csapások, az emberi és családi szerencsétlenségek, valamint a misztikus égi jelek leírásai, egyre több a műdal, sőt az operettsláger a népdalok és a klasszikus költemények rovására — de még mindig tekintélyes helyet foglalnak el a politikai-szatirikus rigmusok, az adó elleni kirohanások, a kuruckodások. És ami egészen újnak tűnik: a negyven- kilenceskedések. De éppen ezek jellegében találhatjuk a gyökeres változást. Egyszer úgy, hogy ami igen haladó, sőt 56
