Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - HORIZONT - Szalay Károly: Bulgáriai töredékek
be az utastérbe, s előre ültették. Nem akart jönni, nem akart repülni, egyszerűen föl- foghatatlan, félelmetes volt számára az egész. Amikor a gép emelkedni kezdett, nem tudta magát tovább fegyelmezni. Sírt, jajgatott, imádkozott végig az úton, de dallamosan, énekelve, szertartásosan, „forgatókönyv szerint”, mint siratóasszonyok a ravatal mellett, olyan döbbenetes átéléssel, szuggesztivitással, ahogyan azt csak igazán nagy művészek tudják. Folklór volt ez a repülőgépen. Tirnovói repülőtér. A város hegyek között van, repülőtere tőle vagy harminc kilométerre. Rossz tanyai utakon döcög velünk a busz, majd egy faderéknak döntött tábla.: Repülőtér. Sehol épületek. Egy kimustrált vagonféle, fabódék, karámkerítés, távolabb falusi reterát. Libalegelő: repülőgép sehol. Mintha egy alkalmi hadirepülőtéren lennénk. Percnyi pontossággal tűnik föl a gép, simán leszáll a hepehupás, beton kifutó nélküli gyepre, némi szerelés, némi tankolás, a pilóták az utasok közt nevetgélnek, aztán fölkeresik a legtávolabbi faköpenyeket. . . Csak semmi ceremónia. Találkozás „Budapest”-tel A várnai kikötőben áll a „Budapest”, a jelenleg legnagyobb magyar hajó. Nagyjavításon. Barátunkat, Csontot keressük. A legjobbkor érkezünk, éppen száraz dokkba tolják a hajót, tanúi és részesei vagyunk a fantasztikus műveletnek. Csak egyetlen momentum: a 110 méter hosszú és vagy nyolc emelet magas hajótestet tökéletesen kiemelik a vízből, hogy a legfenekéhez is hozzáférjenek ... A hajó legénysége .Tényleg olyanok, romatikusan karakterisztikusak, amilyeneknek a szárazföldi „alfák” elképzelik a matrózokat. Van közötük polihisztor, ezermester, de egy sincs, aki ne lenne különös egyéniség. Csont a „legprózaibb” köztük. Nem akar mást, nincs más hobbyja, csak be akarja csavarogni az egész világot. Elpusztíthatatlan energia, jókedv, vagányság, akár harminc nyelven beszél, ha szükséges — Sztefánnal például törökül — rádiós, szakácsfőnök, hajóorvos . . . fölsorolhatatlanul sok funkció. Felesége is vele van most, amíg a nagyjavítás tart. Példás családapa, imádja a kislányát. Különben olyanok, mint a nászutasok. Lakásépítési terveik vannak — Zalaegerszegen. Otthont akarnak. De a letelepedés előtt még a családdal együtt végig akarja járni mindazokat a helyeket, ahol ő már megfordult. A felesége megijed. Látom, arra gondol, az nehezen fog sikerülni két nővel . . . Aztán megnyugszik. Csontnak minden sikerül. Flajózni csak így lehet. Flarmincvalahány ember magabiztossága kell hozzá. A „Budapest” jogilag Magyarország egy darabja. De sohasem látja Magyarországot. Nem fér föl a Dunán. Két haza Útközben — hazafelé — két magyarországi bolgár kertész száll be hozzánk, az egyik magyar feleségével. Harmincöt évvel ezelőtt jártak utoljára otthon, az asszony most először. Lelkendezik, hogy a bolgárok milyen barátságosak. Elhalmozták ajándékokkal, csak a vámos méltányolja majd ezt az elsöprő rokonszenvet, amit a férje családja rázúdított! Druszám — de a barátja is jó kedélyű, elégedett ember, olyan, aki szeret dolgozni, dolgozik, és értelmét is látja a munkának. Otthon voltak, most hazamennek. Mint a beszélgetésből kiderül, jól megfér szívükben a két haza. A kupéban maradt bolgár útitárs, a fiatal pilótajelölt, futballista, Bene és Fazekas csodálója, egy pillanatra meghökken ezen a kettős haza fogalmon. Szeretné megfogni Karcsit. Gondolkozik, aztán hamiskás mosollyal megkérdi: És kinek drukkol, ha a Ferencváros a Levszkijjel mérkőzik? Druszám nem lepődik meg, azonnal válaszol: mindig annak, amelyik éppen rászorul a buzdításra. 47
