Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)

lány, akiért össze-vissza szaladgál, nem egyéb, mint közönséges liba, akivel lehetetlen egy fedél alatt lakni. Tapasztaltabb vagyok magánál, nem képzeletből beszélek, hanem nagyonis a való, igaz átélésből. Ha rám hallgat, nem bánja meg. Ennyit mondhatok.” Higgyek neki? Bedűljek neki? Soha. So-ha! Puszta feltevés ez a beszéd, ügyesen kiagyalt tűnődés. De mi lesz holnap, végül is hogyan tudok biztosan felállni a pádról, ha azt a szükséges pár lépést meg kell tennem? Bizonyosság kell, elektromos ütés és csúf zöngétől tisztult hang.

Vasárnap

Éjszaka egy Ungaretti-vers világít:

Végtelenséggel

hajnalodom

Reggel.

Az asztal mellett ülök és történetemen elmélkedem. Egy hét terméke rakódik le, és tudom, el kéne kezdeni, föl kéne állni, bekapcsolni a rádiót, muzsikát hallgatni vagy a bérház zajainak vajúdását fülelni; mindegy, lényegében teljesen mindegy, de az a fontos, hogy még nem késő, hát mozdulni kell. Biztos vagyok benne, látom is, ahogy délután kettőkor fölkerekedem, végigcsattogok az utcán, megérkezem a parkba, leülök, átnézek a szürke ruhás pasasra, és elengedem fülem mellett a világnak szánt újabb hazugságait; homlokomon izzadságcsöppek gurulnak, a szám kiszárad, és a nap rámtűz, kíméletlenül, forrón, perzselőn, úgy, ahogy tegnap és azelőtt; az orrom előtt szemetet fújdogál a szél, leejti fölkapja, továbbviszi, akkor a szökőkút melletti pázsiton megjelenik a sárga pulóveres lány, jobb kezében szíj, amivel kutyáját vezeti, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy odamenjek hozzá és szóljak neki. Új képek születnek bennem, új reggelek hangján szólalok: ne haragudj, de fontos dolgot akarok mondani; és közelebb lépek hozzá, és hangosan, érthetően folytatom: ne haragudj, de segíts föloldódnom, mert még nyár van; ünnep, meleg és nyár, plusz harminckét fok.