Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)
mok. Homály borul rám, elmélyülő csönd, betöredezett ablaküvegek. A történelmi leszámolás előttem folyik, s úgy látom, mint erős kőoszlopok csapásonként! faragását. A film zárójelenetében a fehér tiszt lelövi a gyilkoltató pátert, s társával vonatra száll. Zene. Amikor a vetítés befejeződik, torkomba mintha fáradt, ritkán feltörő kiáltások húzódnának. Ejfél után. Szememet nem tudom lehúnyni. Kinézek az ablakon, de hiába meredek ki az üvegen, a sötéttől jóformán semmit sem látok. Rájövök, hogy éjszaka van, s várnom kéne, ha nézelődni akarok. Csend, halvány, reszelős cirpelés. Hangtalan virradás; részeg hajnal kél a régi legendákból. Ablakaink alatt harangok kondulnak, kiIing-kalang, Buda, Kolozsvár, Kassa és Debrecen zúg oda s vissza, mert hadnagyok unokái zúdulnak kereszttel a mellükön: parasztok, Cegléd, Várkony, Gyula és Csanád után, markukban kasza, vállukon iszák, lelkűkben a rénszarvaskövetők igéje; hej komák, ködf ló testvéreim, előbukkantok a feltépett hasú múltból, és ti vagytok a mezők, a rétek, a legelők apró, vásáros népe, zörgő szekerekkel, poshadó vizeket sirató égi madarakkal, és dallal, riadt, beszédes, ereszkedő dallammal, a forradalom dalával, a megváltás kenyerével. Tágul a kép; látom és hallom a hangokat, az összezáruló sorokat Szomolányból, Ozora mellől, és a síkról, ahonnét nyúlánk, beesett arcú férfi rohan lihegve a kukoricás felé, hátratekint, és nyakén érzi a mokány kozáklovak fújtatását; arcokat ismerek fel Kölesdről, Mádéfalváról és Orgoványból; az egymásra csúszó, elfeledett, izzó pillantású szemek tükrében az irgalom fénye, mint mérgezett állatban a rekedt sóhajtás. Lejátszott történések, hangosan haldokló napok, befejezett állomások. Ingajárat vagyok, örök utas, kerekeken gördülő állhatatosság . . . Hajnali négy, és áttetsző felhő kúszik az épület fölé. Szerda Azt hiszem, ma semmi érdekes nem fog történni. A Megalázottak és megszomo- rítottak-at kezdem olvasni, de nincs hozzá türelmem, félreteszem. Munkához látok, délután háromig sikerül is mintegy hat oldalt rögzítenem, de ekkor váratlanul és meglepetésszerűen ismét eszembe jut a sárga pulóveres lány, akit tegnapi élményeim kitöröltek emlékezetemből. E perctől fogva a toll akadozik a kezemben, különös vibrálás jár át, arcomba lüktető vérfröccsök tolulnak. Fél négy, s az idő kísértetiesen közeledik a tegnapelőtti forró, nyárvégi délután álomszerű percéhez, amikor parki sétányomon megjelent egy szőke lány, akire, ha jobban belegondolok, egyre halványabban emlékszem; aki ismeretlen okok miatt előbb szomorú, majd könnyes arccal elvonult előttem, és én, aki szándékom szerint fel akartam állni, és szólni akartam hozzá, hirtelen megnémultam, nyelvem szájpadlásomhoz tapadt, s ültömben mozdulatlanná dermedtem. Ennyi minden, ennyi, amit az elmúlt, leülepedett eseményekről regisztrálhatok, s akárhogy erőltetem magam, a történtekre semmiféle magyarázatot nem találok. Úgy döntök, hogy kimegyek a parkba, és alaposabban átgondolom a helyzetet. Négy óra tizenkét perc. A tikkasztó és fullasztó meleg elől idemenekült emberek szinte valamennyi padot elfoglalták. A bejárati aszfaltút mindkét oldalán, a sárga-piros támlásszékeken, idős, nyugdíjas pasasok unott és méla arckifejezést zúdítanak az érkezőkre. Bent, magában a parkban, már csak az árnyékos, napvédte helyeket foglalták el, ezért régi padom, a virágágyás és a két gesztenyefa mellett, most is szabad. A nap kíméletlenül idetú'z, 29
