Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)
A fasor elején váratlanul felbukkant a tegnapi lány a kutyáját vezetve, s őszinte meglepetésemre egyenesen az első pádon ülő pasashoz fordult. Nem tudom, mit beszélhettek, s milyen viszonyban állhatták egymással, de úgy vettem észre, mindketten egyre jobban felemelik a hangjukat, s a sárga pulóveres lány kezével egyre jobban gesztikulál. Már többen is odafigyeltek, amikor a lány leszegte fejét, és csendesen elindult az úton, a padom felé. Nem csaphatott be: láttam, mennyire izgatott, szinte egész testében remegett, s ahogy közelebb került hozzám, úgy nyolc-tíz lépésnyire padomtól, hirtelen kitört belőle a zokogás; mire azonban közvetlenül elém érkezett, már csak egyfolytában és hangtalanul sírt: szép, keskenyedő szívarcát összemaszatolva a szétfolyó szemfestéktől. Kutyája láthatóan nem tudta mire vélni a dolgot, s bolondozva ugrált gazdája körül. Összecsaptam az Anna Kareniná-t, s fel akartam állni, de abban a pillanatban rémülten vettem észre, hogy mozdulni sem bírok. Mire fölocsúdtam és kiszabadítottam testem ebből a szörnyű bénulatból, csak a kavicsok ropogását hallottam és egy eltűnő alak sziluettjét láttam. Hazarohantam, és betegnek hittem magam. Egész este feszülten figyeltem, de életműködésemben semmi rendelleneset nem találtam. Közben besötétedett, és megpróbáltam íróasztalom papírtömbjeibe merülni. Kedd Reggel hét. Nem győzök csodálkozni a tegnap délután történteken, s nem értem, miért nem álltam fel a pádról, s mentem oda a sárga pulóveres lányhoz. Később arra a meggyőződésre jutok, hogy el kell űzni ennek a találkozásnak az emlékét, és igyekszem elszakadni a gondolattól, amely őt és a szürke ruhás pasast juttatja eszembe. Szobámba jólesően betört a reggel. Sugarai a legeldugottabb sarokba is bemásztak. Úgy érzem, könnyű és gondtalan vagyok, mintha nem is velem történt volna ez a nyomasztó kaland; új olvasmányokat keresek; belemélyedek egy történelmi áttekintés tanulmányozásába. Ebédig fel sem pillantok, csak egy könyörtelen csöngetés, a telefon berregése hasít belem. Nem, nem ismeretlen hang; kellemes, régi, kicsit suttogó női alt: meghívnak egy új film bemutatójára. Este hat. Moziban ülök, történelmünk pereg. A vásznon lárvaarcú páter szájából indul a dikció. A kép hátterében fehér, párás függöny, széles, megnyúló sávban víz fölé hajló címerfejű nádas, verítékben úszó dombok; magyar táj, koraőszi füstfelhők. Halkan, alig észrevehetően, de rendkívül sodró erővel kezdődik a máglyák ropogása; felemelkedik, gabonásszekerekből kinő a gyilkos indulat: megmozdul, szélesedik, vizek fodrából gyűrűzik, összefont koszorúkból virágzik, átható, befeléforduló, majd indulatosan kitörő nótákba gyűlik; kimérten egyberakott szénakazlakba, gyászvitézek hangszereibe, klarinétba, cimbalomba, hegedűbe, szuronyra tapadó fehérkesztyűs kezekbe, és szavakba, veretes, kemény, átkozódó szavakba: ..Királyt emeltek ők: de nem általam; fejedelmet választottak, de tudtomon kívül ... Jaj nékik, mert eltávoztak éntőlem! Pusztulás reájok, mert vétkeztek ellenem. Összevissza beszéltek, hamisan esküdtek, szövetséget kötöttek, de mint a bürök a mező barázdáin, úgy sar- jadzik ki az ítélet!” És tüzek lobbannak és vitézkötéses gyilkosok énekelnek, Ezer esztendeje annak, aztán hússzínű vonatok, meztelen fiúk és lányok halálba udulnak a kékes, parazsos alkonyon, fehérlovas tiszt hegedűszavától kísérve; kardok iemelkednek, s mel embe pici, görbe, fekete tűk szúródnak: fájdalomvégű szerszá28
