Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
az időben, mikor Félegyházát másodszor, Halast pedig először feldúlták. Kecskemétet nem dúlták Kecskemét maradt és befogadta a menekülőket. így érkezett el az időpont, mikor is a „kecskés váras” egyszercsak megkapta a hőn óhajtott fermánt. ... A korabeli történetek iránt csak közepesen érdeklődő is nagyon jól tudhatja, milyen bűvös ereje volt ennek a papírnak! Bevágtat egy parázs rablásra és duhajkodásra vágyó török csapat. Ízelítőül már jövet megkardlapoznak-korbácsolnak néhány előltalált polgárt. A vezér odatáncol a városháza elé, és sűrű szitkozódások közepette (mindez kell a megfélemlítéshez) előszólítja a vezetőket. S akkor mi történik! Kinyílik a városháza kapuja, de nem reszkető, földön csúszó emberek jönnek ki rajta, hanem néhány öntudatos polgár, felemelt fővel és összevont szemöldökkel. A török már éppen emelné a korbácsát (a zsarnokot az öntudat puszta ténye is feldühíti), mikor a magisztrátus feje a köpenye alól előrántja a FERMÁNT! ... A hujjálkodó csapat egyszeriben békés bárányok ártatlan gyülekezetévé lesz, a vezér pedig leszáll a lóról és megcsókolja a dokumentumot, hogy lehetőleg híre menjen az ő uralkodó iránti nagy hűségének. És igen békésen, igéző mosolyok közepette vonulnak ki a városból, melyet pedig alig fél órája lelki szemeikkel lángokban láttak állni, kirabolt cívisházakkal és megbecstelenített fehérszemélyekkel. A fermán olyan okirat volt, melyet még a csúszómászóbb lelkületű budai pasák is ajkukkal érintettek. Joggal gondolták tehát a derék kecskemétiek, hogy a szultáni varázserővel megszabadulnak jótevőjüktől. Mihamar kiderült azonban, hogy ez nem is olyan könnyű. Mert igaz ugyan, hogy a bűvös írás hatókörét a nagyúr nem merte átlépni, de maradt számos dolog, amelyikben kellemetlenkedni tudott: csapatok beszállásolása, vitás ügyek elbírálása, rossz termés esetén is a szokásos adó követelése és a többi. S a magisztrátusnak rá kellett jönnie, hogy jótevőjükben törököt fogtak (meg kellene fontolni, hogy a mondás nem ilyen esetek alapján keletkezett-e). Ráadásul a pasa még erkölcsi fölényben is érezte magát, hiszen egy leiratában „karóba kívánkozó hűtelen gyaur ebeknek” titulálta Kecskemét polgárait. Nem volt mit tenni: a pártfogó maradt, az ajándékozások maradtak — de mindezzel együtt, vagy éppen ezért, Kecskemétet mondhatjuk a legszerencsésebb homokhátsági helységnek ezekben az időkben. Bár a többi sem annyira szerencsétlen, mint azt utólag a történetírók beállították. Legalábbis a török hatalom XVII. század eleji konszolidálódása után, mikor Allah hívei is rájöttek arra a jó öreg uralkodói bölcsességre, hogy csak azt a juhot lehet nyírni, amelyik békén nevelheti gyapját. A kun folytonosságot tartó helységek (Halas, Szentmiklós, Fülöpszállás, Szabadszállás) meglehetősen békés évtizedeket éltek meg ebben az időben. Ez persze nem jelentette, hogy időnként nem kellett a mocsárba menekülni, de a köztes szakaszokban tekintélyes csordákat neveltek, földet míveltek, szőlőt ültettek: volt miből harácsot fizetni,segélyezni a Felvidékre, Partiumba és Erdélybe menekült kapitányokat — sőt eladni is maradt. Ezek a városok (különösen Halas és Szentmiklós) terjeszkedtek, középületeket emeltek, templomokat építettek az új, a magyar hitnek, és segélyezték a debreceni, tolnai és pápai kollégiumokat, illetve főiskolákat. Gyermekeiket oda küldték tanulni! E városok hatalmas határai nem a török kor után, hanem már lényegében ekkor kialakultak. Volt olyan idő, hogy Kecskemét félmillió holdnál többet bírt! Halas is körben megszerzett minden gazdátlanul maradt földet — és a szentmiklósi gulyák egészen a majsai határig lejártak! Gazdagok voltak ezek a városok, gazdagok és hatalmasra duzzadtak, de — egy bizonyos belső autonómiát kivéve — hatalmuk, jogkörük szinte semmi. Kiktől kértek például engedélyt, illetve egyetértést templomépítésre? Tucatnál is több az irat, mely az első kecskeméti református templom építésekor keletkezett. Az új hit követői biztosították magukat a környék nagyuránál, Koháry grófnál, a budai és szegedi pasáknál, de hogy minden az elképzelhető legnagyobb rendben legyen, még a váci püspöknél, Bécsben, Erdélyben és a Portánál is! Halas egy határrész megszerzése alkalmával legalább ennyi urat keresett meg. Könnyen elképzelhetjük, hogy mindez mennyi ajándékba került, hivatalosba (mert akkor még olyan is volt) és nem hivatalosba egyaránt. Megérte? De még ennél is lényegesebb: Vol t miből? Úgy látszik, mindkettőre igennel kell felelni. És ez az a tényező, amire a kicserélődött lakosság jogfolytonossága után rögtön felhívom a figyelmet: „megosztott lét” vagy „körbe biztosított élet” — milyen kifejezés lesz jó?! . . . Egyszer van a török uralom, mint nagyon is reális tényező; aztán a nagy birodalom helyi hatalmasságai, kik közül legalább egyet minden helységnek jó megszerezni, hogy a többi ellen megvédjen; de itt van a Bécsbe helyeződött magyar királyi hatalom, amelyikkel szintén számolni kell; és a magyari urak a végvárakban, kik — ha csak egy évet késik valamilyen járandóság — dörgedelmes leveleket írnak, felháborodott követeket küldenek; létezik az erdélyi fejedelemség, mely szintén hat a táj életére, sorsára; számolni kell a katolikus egyházzal; fenn kell tartani a saját hit intézményeit, papjait; végül a nyugati kereskedelmi utak mentén levő magyar, horvát, tálján és egyéb urakat is állandóan dotálni kell. Elősorolni is sok. A magisztrátusok ládái telve e vonatkozásokat bizonyító számlákkal, iratokkal, fenyegető levelekkel és könyörgő instanciákkal. Lehetett így élni?! Csak így lehetett élni. 82
