Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
És Buda felszabadítása után mihamar kiderül, hogy a hódoltság alatti lét gyöngyélet volt ahhoz képest, ami utána következett. Az új szakasz nyitányának tekinthetjük azt a levelet, melyet 1687 augusztusában küld Halas török földesura, Muzurtán aga: „Adjon Isten sok jókat, Halasi Bírák! Tudjátok tik azt halasiak, mikoron Baján egymástól elválánk, fogadtátok, hogy valamivel tik nekünk adósok maradtok, minket tik arról megelégítetek, de abban semmi nem lett, akkoron azt mondtátok, ha nekünk Zimonyon alul is leszen maradásunk is minket megkerestek, hol az Istenetek, hitetek? . . . Azon legyetek, mennél hamarább megkeressetek, az több uraktúl is ne legyen harag rajtatok, Omer basának is az mit szerezhettetek, nyújtsátok nekije, mert az miatt is bizonyosan meg nem maradtok. Isten oltalmazzon, hogy ha az tábor vagy tatárok vagy török felesek felmenvén magam is ott leszek. Istennek ajánlak, jámborok, mind fejenként ” Nagyon fontos momentum, hogy küldtek neki. Pedig akkor a császári csapatok már bent voltak. És sorra így járt el a többi homokhátsági város is. Jó törökjeinknek még akkor is küldöztek, leveleket velük még akkor is váltottak, mikor azok már a Duna és a Száva alá szorultak. Butaság volt? A megszokás hatalma? . .. Vagy az igaz emberi barátság megbecsülése? .. . Éppen a fenti levélből láthatjuk, hogy az utóbbi semmiesetre sem. Százötven évi tömör megültség után viszont kevesen vehették biztosra, hogy az oszmán soha többé nem tér vissza a Duna—Tisza közére. Különösen, hogy a császáriak bemutatkozása után sokan szinte kívánták ezt. A dokumentumokból fölsejlik, hogy a homokhátsági kun és nemkun városok örültek a keresztény győzelmeknek, várták övéiket. Aztán, mikor megjöttek valóságosan: „az töröknél pogánnyabbak, az martalócnál alávalóbbak”. Fülöpszállást teljesen felégették, Halason még a földet is végigkopogtatták' az embereket megkínozták, tűzzel-vassal sütögették, hogy hol vannak a kincsek, hol az élelmiszer, a kelme, a fűszer, a fegyver. Kecskemét deputációval, kivilágítással és harangszóval várta a felszabadítókat. A császári vezér a deputációt rögtön lefogatta, a harangot leszereltette, és a református templomot bezáratta. Mert ott a rebellis istent dicsérik ezek a rebellis magyarok! . . . Bőven el lehet gondolkodni azon, vajon miért volt az ő szemükben rebellis, és miért éppen az a Kecskemét, amelyik másfél évszázadon keresztül egyetlen esetben sem mulasztotta el, hogy minden kérdésben kipuhatolja Bécs és a magyar urak véleményét, hogy aztán azzal összhangban cselekedhessék! Az osztrák generálisok és óbesterek véleménye szerint a reformált vallás még csak hagyján lett volna, de „ezen kétszínű magyarok híven szolgálták a törököt”. Magyarán: mikor a hatalom cserbenhagyta őket, akkor nem döglöttek rakásra, hanem megalkudtak a helyzettel! „Körbe biztosított élet”: az mindenesetre kiderült, hogy az óvatos lét haszonnal járt a hódoltság idején, de az is kétségtelen lett, hogy ez a módszer sem nyújt mindig védelmet. Különösen a nehéz történelmi szakaszokban nem. A válság éveiben más is kellene. Cselekvés. A felszabadítók legnagyobbrészt zsoldosok, minden eszme, emberség vagy megfontolás híján. Nekik aztán édesmindegy volt, hogy az ő dúlásuk után ötven vagy ötvenezer ember marad élve ezen a tájon. A városok hamar rájöttek erre, s mentették magukat, ahogyan lehetett. Halas például mindenestől elhagyta lakhelyét, Szentmiklós is behúzódott a mocsárba. Várták a hadak elvonultát, és azt remélték, hogy a keresztény király valamelyest mégiscsak a szárnyai alá veszi majd őket. Hiszen nincs olyan hatalom, amelyiknek szüksége ne lenne adózó polgárokra ... A hadak elvonultával, az államhatalom megérkeztével azonban újabb tanulság adódott a kiskun népnek. Míg a katonák a reformációt még csak megbocsátották volna, de a „gyáva lapulást” fertelmesnek találták, addig a polgári közigazgatás bürokratái a megmaradást csaknemhogy loyalitásnak tekintették — ellenben a vallási protestálást Isten, Egyház és a Császár elleni aljas merényletnek fogták föl. Állítólag ebben az időben mondta egy hatalmasság: „A kunt sülve szeretem, a reformatát főve —a kun reformata mindegy, sülve vagy főve, csak élve ne!” A kijelentés megesett, nem esett, már sohasem tudhatjuk meg — a nagyon lényeges viszont, hogy a kun városok népe még ma is emlegeti! A kerületi rendszer visszaállt ugyan, de nem a régi hírrel és diccsel: nem tekintettek rájuk külön tisztelettel, nem adtak többé harcos ezreket és — adót fizettek! Többféle szolgáltatást, különösen hadak idején. Igaz, hogy minden város egy összegben, mintegy ezzel váltva meg évről évre a kollektív nemességet — de mégiscsak adó volt az! Harci erényeinkre Bécs többé nem számított, de nehéz is lett volna feltalálni az ősi vitézséget az éji homályban : a valaha vad, helyben maradást nem tűrő, barázdát nem álló nép ekkorra szelíd és alázatos, vályogházakban lakó, kőtemplomokban fohászkodó, ekeszarvát görcsösen markoló közösségek halmaza lett. Másrészt azonban megmaradt valami a régi kun tartásból, életfelfogásból. Nem sok, csak amennyi a stafétabotot átvevő lakosok öntudatához kellett: valamelyest el kell különböznünk, hogy méltósággal egyesülhessünk, és becsüléssel fogadjanak be bennünket — régi igazság. Bécs sajátos politikát űzött a hármas districtussal. Egyrészt visszaverte, fogyasztotta, erőszakos katolikus betelepítésekkel hígította a városokat, másrészt a külön kun öntudat parazsát igyekezett felszítani, a magyar nemzeti egységet megbontandó. És nem minden siker nélkül. Bizony, így volt, ezt a poharat is ki kell innunk, bármilyen keserű. A kun városokban dívott, hogy kétkezi paraszt, pásztor vagy kalmár ember kis könyvecskét kötte6* 83
