Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
Fegyverek között Nincs város a Kiskunságban (az itteni embernek „váras” a legkisebb település is, ha az nem csupán nyári szállásul, hanem téli tartózkodásul is szolgál), amelyik el ne pusztulna a török alatt. De nem közvetlen Mohács után! A protokollumok megegyeznek abban, hogy az első nagy martalóchadjáratokat a XVI. század hetvenes éveiben kellett elszenvedni. Addig csak a magyari királynak tartoztak szolgálatokkal a kunok. Illetve, végig csak annak tartoznak, mert a török nem kíván tőlük egyebet, „csupán” pénzt, élelmiszert, marhát, lovat, forspontot. Minden anyagit — katonát soha. De az itteni várasok miért nem szakították meg a szálakat a hódoltságon kívüli területekkel: a Felvidékre menekült kunkapitányokkal, Erdéllyel, Béccsel? Azt gondolom, elsősorban éppen a státuszkülönbség miatt: a török számára ők csak hitetlen gyaurok voltak, míg amott kivételezett emberek, megbecsült közösségek! Mert itt csak néhány csepp voltak a meghódított és egybefoglalt népek tengerében, ott viszont villoghattak örökölt és szerzett érdemeikkel. Besűrítve: ott voltak érdemeik, itt viszont csak bűneik és hitványságaik dörgöl- tettek az orruk alá! Ez erkölcsi megfontolásokon túl azonban vaskos anyagiak is szerepet játszhattak az állandó kapcsolattartásban Bár a Balkánról és Kisázsiából jártak föl árusok, kereskedők, a török piac mégsem volt igazán jelentős, sem mint árufelvevő, sem mint árukínáló. Következett ez a török társadalmi berendezkedés fejletlenségéből, de (kölcsönhatás) inkább abból, hogy az oszmán birodalom a szükségleteit mindenkoron nem annyira pénzzel, mint karddal és korbáccsal igyekezett megszerezni. Ha tehát a Homokhátság népe a békés évtizedekben felgyűlő marha- és birkafeleslegét érdemes piacon akarta eladni, akkor a csordákat és nyájakat nyugatnak kellett hajtania. Mint korábban is, a hódoltság előtt. Szomorú másfél század volt a török hódoltság, de — mint már a fentiekből is látszik — nem szűkölködött a sajátos szituációkban sem. Félegyházát a török segédhadak háromszor teszik a földdel egyenlővé, és a lakosok harmadszorra már nem mernek visszatérni (1639). Kiskunhalast kétszer rabolják ki, égetik föl, s a második rombolás után több mint tíz évig üresen áll a helység: csak utána kezdenek visszatelepedni az emberek, de még olyan távoli helyekről is, mint a dunántúli Kálózd. Fülöpszálláson három, Szabadszálláson és Kun- szentmiklóson két dúlást emlegetnek az írástudó lakosok. Kiskunmajsa, Félegyházához hasonlóan, egészen a török kor végéig üresen marad. Minden jel arra mutat, hogy legelőbb Kecskemét tanulta meg a csíziót: hogyan kell bánni a pogá- nyokkal, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon ... Ennek a lényege pedig az volt, hogy a török adónak (összefoglaló korabeli szóval: harácsnak) a mértékét senki sem tudta. Csak egyedül a törökök. Ők pedig gondosan titkolták, hogy minél többször megvehessék a lakosságon. Ráadásul a hódítók az első évtizedekben semmilyen igazolást nem adtak. így aztán nem csoda, hogy számos esetben ugyanaz az adószedő évente kétszer is megjelent, hogy szemrebbenés nélkül duplán hajtsa be a javakat. Ez számára annál természetesebb volt, mert jogát bérbe kapta, és ő bármennyit harácsolt, csak az előre kikötött mennyiséget kellett beszolgáltatnia — • Panaszra lehetett menni a különböző agákhoz, pasákhoz és beglerbégekhez, dús ajándékokkal megerősíttetvén, de a remegő deputációkat az adószedő rendszerint már megelőzte, még dúsabb baksissal. De még ha nem is, a megkeresett török úr így okoskodhatott magában: a hozott ajándékot úgy is meg kell kapnia, akár mozdítja a kérvényezők dolgában a kisujját, akár nem. És igaza volt. Létezett mentsvár: ha a szultán fermánt (kiváltságlevelet) adományozott valamely helységnek. Ez azt jelentette, hogy abba a városba senki török adószedési vagy bármilyen más szerzési céllal be nem tehette a lábát, mert a kiváltságos hely polgárai egyenesen a fényességes Portához fizették be adajukat! ... Ez az állapot akkor a hurik paradicsomával tűnt egyenrangúnak szerte a meggyötört hódoltságban. Eléréséhez azonban megfelelő nagyságot (gazdagságot) kellett elérni. De hát hogyan növekedjék egy csaknem faluvá süllyedt kunkapitányi székhely (Kecskemét maga nem tartozott a kiváltságos területbe, csak a környező kun szállások központja volt itt a törökig), mikor az állandó zaklatások miatt még a puszta lét is kérdéses? A jelekből ítélve Kecskemét megtalálta a módját. A dokumentum kevés, a hézagokat következtetésekkel kell kitöltenünk. Feltételezhető, hogy egy egészen elkeseredett pillanatukban elhatározták: felhagynak ők ezzel a Bécshez, Erdélyhez és Felvidékhez kötődő kunoskodással, megpróbálnak új politikát folytatni. Befogadtak és becsalogattak mindenkit, s az újonnan jöttékét nem tartották jött- menteknek, hanem egyek voltak a bajban. A nagyon fontos taktikai lépésnek pedig az látszik, hogy kitartó alázatossággal és busás ajándékokkal megszerezték maguknak a budai pasa jóindulatát! . . . Bizony nem volt az könnyű! Hiszen az egész magyar hódoltság urának, hatalmas vagyonok birtokosának ugyan mit nyújthatott a kicsiny Kecskemét? ... A „törökszerzés” módszerei közé tartozott a kedvenc alvezérek megvesztegetése, kitűnő szakácsok átengedése és ropogós húsú leányzók szállítása egyaránt. Nem egészen rendes dolgok, különösen a kényes gyomrú huszadik századi leszármazottnak nem, de hát tudott akkor valaki jobbat?! . .. Mert az akciósorozat végülis sikerrel járt. A pasa Kecskemétet kiválóan védte már abban 6 Forrás 81
