Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
és az ázsiai sztyeppéken sem. Az összeverődött vagy összeszövetkezett népelemek hamar megtanulták egymás nyelvét... A kun nyelvről az első írásos megemlékezés már egészen az újkorból, 1745-ből való. Kollár Ádám Ferenc, a császár egyik könyvtárosa jegyzi föl a Nánási János kiskun kapitánytól szerzett izgalmas értesülést, miszerint „ezen vitéz és ősi törzsöknek” külön nyelve lenne, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a miatyánkot saját nyelvükön mondják! Nánási János azonban nem tudta a szöveget, tekintve, hogy maga nem kun, hanem máshonnan tették ide kapitánynak (az idegenből hozott vezető sem új szokás tehát ezen a vidéken!), de szentül megígérte, hogy a szöveget hitelesen leíratja és felküldi az udvarhoz. Nem tette meg. A vezetők szófelejtése is ősi szokás tehát?! Ez egyetlen adatból ne következtessünk túl messzire, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kun miatyánk 1771-ben kerül Bécsbe, és első hazai írásos nyoma 1774-ből való, mikoron is Maár András kunszentmiklósi nótárius (ő törzsökös volt) bejegyezte a protokollumba. Latin betűkkel, és a korabeli, kialakulatlan helyesírás alapján — éppen ezért kérdéses, hogy megbízható-e ez a bejegyzés? Illetve kérdéses volt egészen 1964-ig, mikoris Szappanyos Lukács, a népművészet mestere Kunszent- miklóson Kispista István magnójára mondta, s a Magyar Rádió műsorát a Szovjetunió Kabardin Autonom Köztársaságának Nalcsik városában Barkarova Fausza kumik írónő véletlenül hallotta, és rögtön lelkes levelet írt Budapestre, hogy Magyarországon kik beszélik a kumik nyelvet, hiszen Szappanyos Lukács bácsi szövegét ő megértette! ... Az írásos kun nyelvemlékek tehát hiteleseknek tekinthetők. Mert van több is, és éppen ide akarok kilyukadni. Nyelvészek megállapítása szerint, ahány írásos emlék, annyi fajta nyelv! — Akkor pedig szó sem lehet arról, hogy a betelepedett kunok egységes nép lettek volna, annyira nem, hogy még nyelvet sem egyet beszéltek. ... Ez esetben viszont rögtön kérdésessé válik, hogy bejővén hogyan lettek meglehetősen egységessé, viszonylag rövid idő alatt. S a másik kérdőjel: Miképpen eshetett, hogy eredeti nyelvüket, népi jegyeiket csaknem teljesen elvesztették a török hódoltság végére? De egységesek lettek-e egyáltalán? A nyelvemlékek ez ellen szólnak — másrészt viszont, kívülről szemlélve, eléggé egységesek lehettek. Mert összeszorította őket az új környezet, a sajátjuktól elütő életmód, civilizáció; közös érdekeltségük volt abban, hogy kunok maradjanak, hiszen az első pillanattól kiváltságokkal bírtak — ezek tapasztották őket össze, s valószínűleg a kiváltságos helyzet olvasztotta beléjük a már földmívelő ittenieket. Annyira azonban nem lettek egyek, hogy a nagy rémület után meg tudtak volna maradni. S ez a rémület, a kunok tömeges gyilkolása nem 1526-ban következett, hanem jóval előbb Kun László emlékezetes halála után . . . Hosszú hónapokig szabadon lehetett ölni a kunt, és minden vagyonát elvenni. Mit tehettek? Az összeseküvésben ludas nemzetségek, valamint a kisebb közösségek (amelyek nem tudtak ellenállni a bosszú- és zsákmányéhes magyari támadóknak) menekültek, buj- dosás közben levágták varkocsukat, eldobták kaftánjukat, fölpördülő orrú puhabőr csizmájukat . . . így ürült ki a kun települések (szállások és városok) nagy része, de a megmaradtakat is szigorúbb szabályok közé szorították (nem lehetett többé „fennyen kunoskodni”). A történetírás meglehetősen mostohán bánik velünk, utódokkal. Különösen egy-egy sötét eseménynél: vagy hazudnak a források, vagy hallgatnak, többnyire. Itt inkább az utóbbi történt, ezért aztán voltaképpen feltevésekre vagyunk hagyva. Későbbi okiratokból kiderül, hogy a kunkapitányságok mégis megmaradtak. Hogyan? Visszajöttek az elmenekültek? Mert visszajöhettek, ha elhagyták kun ruhájukat, szokásaikat, s maradéktalanul követték a keresztény isten parancsait. . . Nyilván sokan visszajöttek, de a többség feltehetőleg nem. Nem egyszer azért, mert vagy megölték őket, vagy buj- dosás közben nyomorultul elpusztultak. Másodszor, mert nem bíztak a megbocsátó szóban. Harmadszor, mert ahová menekültek, ott valahogy elvackolódtak, s már kötötte őket az új hely: nomád nép volt még nemrégen, vérében volt a változás utáni vágy. De nem negyedszer (és ezért ez az egész okfejtés itt), mert nem voltak egységes nép, nem voltak közös, kijegesedett szokásaik, egységes gondolkodásmódjuk, egyetlen világképük . . . összeverődött pusztai nép voltak, és beteljesedett rajtuk a sztyeppék végzete: szétverték őket, mielőtt meggyökerezhettek volna a feudális rendben. Kun kapitányságokra viszont szüksége volt a mindenkori királynak, mert mindig kellettek a köny- nyen mozdítható, harcias ezrek, hiszen a magyar nemesek már II. Andrástól kicsikarták, hogy csak védelmi háborúban kötelesek a véres kardot követni ... S ha kellett a kun kapitányság, akkor újra lett — csak többé zömében nem kunokból, hanem azokból, akik „vállalták a kunságot”. Ezért valószínű, hogy a kapitányságok környékén, sőt távolabbi vidékeken, már 1526-ban sokkal több kunivadékot lehetett találni, mint a mizsei, a kecskeméti vagy a halasi székben. Honnan van hátakkor Szabadszállás, Kunszentmiklós vagy éppen Kiskunhalas kun jellege, a még tegnap is (de ma is) többek által megfigyelt és leírt kun magatartás? . . . Azt gondolom: a megmaradt, illetve visszatért kunság élesztő lehetett a magyar vész után újjáalakuló közösségekben — de ennél sokkal fontosabb, hogy a kivételes helyzet, melybe a betelepülő került, rövid időn belül átformálta — és ez biztosította a kun mentalitás folyamatosságát! Ez itt a döntő. Amíg van kivételezett, az általánostól elütő életfeltétel, addig van különálló magatartás, gondolkodás, világkép. S ebben a folyamatban a főszerep nem a fajnak, nem a vérségi származásnak jut. 80
