Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
A kun törzsek Homokhátságra telepedésének oka, hogy ezt a vidéket ritkán lakták a magyarok, vagy az általuk meghódított, illetve hozott töredéknépek. Ritkán lakták, mert a XIII. század derekán itt már mindenki földet mívelt jobbadán, s az alkalmas szántóterület csak foltokban találtatott, aki pedig pásztorkodott, az selymesebb és dúsabb legelőket talált az ország más tájain . . . Egy német utazó még a XVIII. században is ezt írja: ,,A Duna és a Tisza közötti terület hatalmas tenger, benne kisebb-nagyobb szárazulatokkal, melyek között a nyomorú lakosok csónakokkal közlekednek . . .” Kétségtelen, hogy mind a lecsapolásokig rengeteg volt itt a szikes tó, de akkor is fel kell tételezzük, hogy a jámbor úr vagy tavaszi belvízfakadások idején járt erre vagy erősen túlozott. Mert azért volt jócskán vízmentes terület a Homokhátságon, különben a kunok nem tarthattak volna itt hatalmas gulyákat, méneseket és nyájakat. A XV. században a kunoknak itt három székük van, nevezetesen Halas, Mizse és Kecskemét. Régészek és árpádkori történészek azonban általában megegyeznek abban, hogy ez nem az eredeti elhelyezkedés, hiszen a letelepedést rögzítő első oklevelek olyan helyneveket is emlegetnek, melyeknek már ekkor nem lelni nyomát. Halas, Mizse, Lajos, Miklós, Kecskemét, Félegyháza viszont földmíves helyek voltak már a kunok (sőt a magyarok) előtt. Mi történhetett? Határjárást rögzítő protokollu- mokból kiderül, hogy kezdetben nagy volt a súrlódás: a vad kunok, „kik mindeneket maguk alá kívánnak hajtani”, nyájaikat be-beengedték a megművelt területre, hol azok mérhetetlen pocsékolást tettek. Mihez folyamodhattak az eke után ballagó szelíd parasztocskák? Instanciáztak. Amikor és ahol csak lehetett. Igen, de ők kevesen voltak a betelepült kunok tengerében, ráadásul akkoriban még (boldog idők!) az instanciázható helyek sem tengtek túl — s még ezen is felül: a mindenkori királyok hadjárataik során jóval több hasznát látták a gyermekkortól fegyverforgatást gyakorló kunoknak, mint a közéjük ékelődött néhány földmíves közösségnek! Csak így történhetett, hogy Halas, Mizse és a többi helység lakosai kezdtek kiegyezni a torzonborz jövevényekkel, legyőzve ezzel saját idegenkedésüket, és megszelídítve a frissen jöttek irántuk való megvetését. Az áldozatot mindenképpen ők hozták, annyira, hogy egy-két évszázad alatt teljesen fel is olvadtak a kunokban. A jelenség abban az időben még nem volt ritka: népek, néptöredékek (a mából visszatekintve legalábbis) viszonylag könnyedén olvadtak be más népekbe, s lettek ott nemzetségek, törzsek vagy csak antropometrikusan kimutatható alkotóelemek. A különböző források és adatok összevetése azt látszik igazolni, hogy jövetelük idején már maguk a kunok sem voltak egységes nép. Kuun Géza erdélyi gróf, korai turkológus latinul írt terjedelmes művében a betelepültek hét nemzetségéről (törzséről) és a hozzájuk csatlakozott nyolcadikról (a jászokról) ír. Ez a felosztás veszedelmesen hasonlít Anonymus rendszerezéséhez, s az embernek hirtelen az az érzése, hogy a Gesta Hungarorum megfelelő passzusainak egyszerű lemásolásáról van szó, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a kunok se legyenek alábbvalók a magyaroknál! Ha azonban mélyebben belegondolunk, akkor rájövünk, hogy az ősi népeknél, az ősi civilizációkban a hetes bűvös szám volt, s így elképzelhető, hogy Kuun Géza nem másolt, hanem a magyar és a kun népnek (saját vándorlásaik vége felé) egyező volt a civilizációja. Ez a — mai nyelven szólva — „hét plusz egyes” séma tehát azt jelentette, hogy egy nomád nép, amelyik ad magára, az csakis hét törzsből állhat, se többől, se kevesebből, s ezért a frissen csatlakozottakat külön kezelték mindaddig, míg annyira össze nem szoktak, hogy be lehetett őket sorolni az ősi hetesbe. Besorolni — de miért? Azért, mert az állandó vándorlásban, a szomszéd népekkel való súrlódásokban, de főként a parázs rablóhadjáratok következtében ezek a nomád népek alig-alig szaporodtak, sőt inkább fogytak. Elsősorban a férfiak (innen a többnejűség: az elhalt harcostársak helyére kellett állni, de a szaporodást is intenzívebbé kellett tenni!), de egy-egy alapos vereség után, mikor az ellen a szálláshelyeket is megdúlta, akkor a nők és gyermekek is nagy számban pusztultak . . . Vereséget szenvedett hát egy nomád nép, elmenekült, aki tudott; s mikor valahol jó messze számba szedték magukat,akkor újjáalakították a hét nemzetséget vagy törzset. A nemzetség mai fogalmaink szerint az egy vérből, egy nemző őstől származók rokonságát jelenti. Ez azonban távolról sem lehetett így: a korabeli dokumentumok arra utalnak, hogy Kötény (Kuthen) vezérnek hét tümény harcosa volt, mindegyikben megközelítőleg azonos számú emberrel, s egy-egy tüményt egy-egy nemzetség állított ki — márpedig az elképzelhetetlen, hogy például (a bejövetelt közvetlen előző) tatároktól szenvedett vereség minden nemzetségben egyforma kárt tett volna . .. Innen a gondolat, hogy ez az egész ősi nemzetiségi megoszlás sokkal inkább igen alapos katonapolitikai meggondolások következménye volt, semmint származási vagy rokonsági kapcsolatoké . . . Még két megjegyzést ehhez: Az egyik, hogy miért csak azoknál a népeknél tudunk a „plusz egy” törzsről, amelyek végülis letelepedtek és megmaradtak, s miért nem tudunk azoknál, akik végig csak vándoroltak és vándorlásaik idején estek szét, olvadtak be? Minden valószínűség szerint azért, mert az előbbiek megmaradtak, és így megmaradt a „plusz egy” törzs is, hiszen a megváltozott életforma, az átalakult társadalmi rend következtében őket többé nem sorolták be az ősi hetesbe . . . A másik a kun nyelvemlékek ügye: Tudunk arról, hogy bejövetelkor a kunoknak külön nyelvük volt — de honnan is tudunk? Hiszen talán egyetlen korabeli forrás sem említi. Azokban az időkben ez nem is volt lényeges, és nem csupán a nyugati mintára megalakított Szent István-i államban (amelyik eleve a több nép egyensúlyát vette számításba), hanem, mint a fentiekben láthattuk, a kelet-európai 79
