Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)

tóra. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy odamenjek hozzá és elbeszéljem nek i a gondot, ami a nyakamat nyomja, hogy nyugodtan eléálljak és megkérdjem tőle, szokott-e madarakat etetni, hogy elhívjam valahová, el innen, messze, talán idegen helyre, a lakásomra vagy ismeretlen földre. Sárga pulóver van rajta, most érkezik a padom elé, és úgy látom, valamitől feltűnően szomorú, de karcsú és finoman kidolgozott léptei vannak, s csak akkor eszmélek fel, amikor már eltűnik a szemem elől. A pádon maradok, lenyom egy súlyos és nevetséges indulat; céltalan vagyok, elhagyott az erőm.

Este hat.

Meglátogatom törzshelyemet. Omladozó és piszkos kocsma a folyópart eldugott sikátorában, ahol egybegyűjtve találom azokat a figurákat, akik életformájukkal az elszakadtakat képviselik. A pulthoz lépek, s a testes, nehéz csípőjű kiszolgáiónő kérdezés nélkül kitölti a fél cseresznyét. Négy ötven, és az italban parányi, döglött muslincák úszkálnak. Mögülem egy rekedt hang a vállamon keresztül közli újabb rendeléseit. Megtört, lilás fények, széles, danászó röhejek és felkiáltások, lemálló vakolat a levegőben.

Elmenekülök.

Éjszaka vékony papírfény: dolgozni próbálok.

Hétfő

Ferde, vastag eső. Úgy tervezem, megkeresem Z.-t, a barátomat, akitől kölcsönkérem az írógépét. A metrótól feljövet összetalálkozom egy régi, elfelejtett osztálytársammal. Ruhája sötét, inge fehér, fejét előreszegezi, erősen, dacosan figyel: befutott. Sokáig hallgatom monológját, aztán kész vagyok a válasszal: „Mi szükség van az elmúlt, learatott dicsőség emlegetésére; idegen vagyok, számodra nem más, mint megfeneklett tégladarab, és miért kell hát dobra verned eltúlzott diadalaidat, miért lettél azzá, akinek szemében a kő és az agyag ugyanaz, akitől nem lehet ellesni a szavak újraformálását, akiből hiányzik, tudom, hiányzik az a lefegyverző erő, amiért régen együtt kínlódtunk.” Úgy látom rajta, és a többieken is, akikkel néha találkozni szoktam, megragadtak egy mélyen, de csillogóan guruló szekérben. R., a volt osztálytársam, kiissza a kávét, és próbálja kinyitni magát előttem. Széles vállát mozdítja, felemeli nehéz, szőrös kezét, fejét kitárja, pillantását nekem szegezi, szembogara rámmered. Azt hiszem, szilárdan tapossa a talajt, de nem állja el az utamat. „Nézd csak, az eső elállt, az a felhő, amelyik kiokádta lelkét, a semmibe foszlott, és nézd, lehet, hogy nem fogod megérteni, talán nem is akarod, de ilyenkor, ha az égen megjelenik ez a könnyű, halvány mosoly, visszatarthatatlanul indulnom kell, meg kell kezdenem az utazást.”

Déli fél kettő.

A park fáit kellemesen borzongató szellő simítja, a levegőben eső utáni friss növényszag keveredik az elült por lerakódó ízeivel. Megérzem a virágok szándékát, s nagyokat szippantok a padok közt terjengő illatból. Meglepően kevesen vannak kinn; alig láttam nyolc-tíz embernél többet, s azok is — főleg az első pádon helyet foglaló középkorú úr — legalább tizenöt méteres körzetben sugározzák a bizalmatlanságot. Olvasnak vagy bámészkodnak, de a legelső pádon ülő pasas arcán ott nyugszik valami akaratlanul is odaképzelt gyűlölet; amikor elhaladtam előtte, rosszallóan felemelte a fejét és rámszabadította merev tekintetének összes gyilkát, s hosszan utánam bámult. A többi látogató kevésbé harcias, de azért kellemetlen arckifejezést küldött felém, mintha valamiben akaratukat kereszteztem volna.

Az égbolt egészen kitisztult, és háromnegyed négyre rekkenő hőség kerekedett.

27