Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)
AMBRUS LAJOS Új reggel Vasárnap Az asztal mellett ülök, s elmélkedem, hogyan alakul történetem ezen a délelőttön. Az utcán csendes szavak gördülnek, száraz, megbámult falevelek, lehalkult morajlás. Csak ez a mély, alulról feltörő lélegzés juttatja eszembe az ünnepet: ma másként nyílnak az ablaktáblák és finomabban csattannak a hangok az összeékelt falak mögül, kevesebb a mozgás, ritkábban zubog fel a véceöblítő, s később kezd morogni a lefolyócsatornák torka. Rég megfigyeltem már; ilyenkor elvesztem tájékozódásomat és megzavar ez az állapot; belém mar egy kopár, kellemetlen érzés: nem lelem az idő gyökereit. Óvatosan felállók, kezem reflexszerűen rátalál a rádió kézelőgombjára: zene, lágy, kedves, szétömlő, lesújtó muzsika; orgonán valakitől, talán valamelyik német- alföldi mestertől, és most futnom kellene, biztos vagyok benne, rohannom, gyorsan és határozottan, mert érzem, hogy szárnyára kap valami makulátlanul tiszta lelkesedés és tudom, igen, tudom, hogy ilyenkor boldog vagyok. Délben, valahányszor megteszem szokásos felfedező utamat lakásom és egy étterem között, mindig hatalmába kerít ez az egyszerű, mégis oly fontos fellobbanás; leírhatatlan mese csúszik a rámmeredő tornyok felől, a járda neszeiből, a megroppanó épületekből; halkan és visszafojtva közeledik nyirkos testem felé. Ezen a délelőttön a muzsika és egy alig csillanó sugár, egy fénypászma csöpög belém; megeszik, legyőzik a padló résein beáramló hangokat. Ha kinézek a folyosóra, nem látom őket, az arcot, a lábat, a hazasétáló lakókat, akik mindennapos szereplői életemnek, csak süket csend van, s a légy sem mozdul. Ma határoztam el, hogy belévetem magam a munkába; talán másként fog menni, gyorsabban, egyszerűbben, tisztábban, mert idáig hiába görnyedtem éjszakánként íróasztalom fölé, valahogy nem találtam a megfelelő szót, az emberem hangját, azt a finom, hajlékony vesszőt, amivel figuráimat szerettem volna megformálni. Előttem egy könyv; régi, győztes, hömpölygő sorsok lenyomata, az Anna Karenina. Elindulok, hónom alatt a könyvvel, kilépek az utcára és befogad, talán megbocsát nekem a kőváros, besétálok hívatlanul egy néma, izzadt, gyöngyöző homlokú város barna kapuin. Déli két óra. Ezt a parkot szeretem a legjobban. Egy tér közepén szabályos négyszögben rejtőzik a ferde, püffedt, elmozduló épületrakások között. Kinézek magamnak egy padot, a virágágyás és két gesztenyafa mellett, s látom, hallom a megindító, apró életek zaját; ilyen kimeríthetetlennek nem éreztem még a bozótok, a fák és a virágok déli mozdulatait. A lábam előtti sárga, összetört kavicsban elhullott szemétdarabok, jegyek és cigarettacsutkák; heverő maradékai a szétfutott napoknak. Olvasok: alakok, emberek, gondok alakulnak bennem, de mégis, mintha most kívülem érnének céljukhoz; visszakanyarodom a zölden ködlő, fűszálakra épült percekhez. A pázsiton egy lány vág át, kezében szíj, amivel kutyáját tartja, s széles ívben megkerüli a csöndesen csöpögő szö- kőkutat; majd elindul az úton, egyenesen padom felé. Arca tiszta, szemében fehér fények, teste megfeszülő nyugtalanság, hosszú haját szabad kezével ügyesen felkapja, félresimítja, és úgy veszem észre, megdöbbentően emlékeztet egy régi, talán kétéves emlékem hősnőjére, aki nyomasztó és abszurd emléket hagyott bennem. A mozdulat, ahogy kutyáját próbálja irányítani, nem vall gyakorlott kézre, talán most akarja kitapasztalni az állat szokásait, mintegy figyelmeztetve a nézelődőt a kezdő kutyasétálta26
