Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekulity Péter - D. Varga Márta: Kis magyar időgép

Levéltöredék.

. A Katira emlékszel? Gömbölyű; olyan, mint volt. Mindenki más lépked, jár, megy, ő gurul. Idegurul, odagurul. Tőlünk a szakszervezetbe gurult. Emlékszel? Életében egyszer kapott kitüntetést, és most annyi, mintha soha nem kapott volna. A begyűjtés kiváló dolgozója. Némelyik embernek abszolút nincs szerencséje. Hogy várta pedig a plecsnit, és mire megkapta, a begyűjtést szépen eltörölték. Mit gondolsz? Emlék az ilyen?. .

x

Kérdések.

Mitől ember az ember? Mit őriz? Miért őrzi, kinek, minek, meddig? Milyen tárgyakhoz ragaszkodik? A tárgyakban kihez, mihez ragaszkodik? Önmagához, a mindent túlélő szeretethez? A rúgásokhoz, az ölelésekhez, a pofonokhoz, a símogatásokhoz, a létezés élményéhez? Élők és holtak között meddig élünk?

Kislányom! Tiéd ez a szagos meggyfabot?

•*

Monológ.

(A nyugdíj előtt álló Kemény Imre mondja, 1906-ban született.)

— Kislányom, mondd el szépen a bácsinak meg a néninek, hogy a szagos meggyfabot a nagyapáé. Most még a nagyapáé. A kislány hatéves, de már tudja. A környéken 1 V; ismeri az én botom történetét. Apám Budapestről hozta, a Hangyakongresz- szusról. Fiatal koromban elraktam, gondoltam, jó lesz majd, ha megöregszem. Most jó hasznát veszem. Esténként kiballagok a présházba, rátámaszkodok, úgy megyek. Aki megéri a hatvanöt évet, az megtudja, mit jelent egy jó bot. Pláne falun, sárban, síkos, jeges úton. Erről a botról minden este az én édesapám jut eszembe. Úgy halt meg, mint vagyontalan, nincstelen ember. Azt mondja egyszer az első adófizetőnek; „Hallod-e, tudod, hogy én mégis gazdagabb ember vagyok, mint te? Hát azért vagyok gazdagabb, mert a Boda Róza ágyára hat kalapot tesznek le ebédkor, a tiedre meg csak egyet.” Anyánkat hívták Boda Rózának, Nyolc gyerek vette körül anyámékat. Nézzék meg a fényképüket. Édesanyám, édesapám, a gyerekek, a vők, a menyek, az unokák. A nagyobbik fiam pendelyes korában. A nyolc testvérből már csak négyen élünk. Mindegyiktől őrzök valamit. Mi ragaszkodó, összetartó család vagyunk. Őrzöm még az esküvői ruhám, nagy becsben tartom, vigyázok rá. Meg lehet nézni. Rangos ünnepeken veszem csak fel, talán még temetni is ebben fognak. Azt a régi álló órát Jankó Ferenctől ,a keresztapjától táncolta ki a feleségem az esküvőnkön. Az is milyen tiszteletreméltó, dolgos földműves ember volt. Van tizenöt éve, hogy meghalt. Az ő emlékét ez az óra jelenti nálunk.

Rosszul mondom, ha azt mondom, hogy ajándékot nem kaptam, csak örökséget.

Hisz az örökséget is ajándékozási szerződéssel hagyta ránk az apánk, még negyvenháromban. Ezt meg azért csinálta így, hogy ne kelljen magas illetéket fizetni. Ez a ház, ahol mi lakunk, ez az apámék háza. Innen haltak ki, itt maradt a bútoruk, mindenük. Itt nekem minden emlék, itt születtem, itt öregedtem meg. Ha felmegyek a padlásra vagy hátra a kamrába, látomások régi holmit. Némelyik már egészen szétment, vagy elette a rozsda. Ki nem dobnám semmi pénzért. Majd kidobja, akinek az útját állja. Sok mindenünk van, amitől semmi kincsért nem válnék meg. A mángorlót például 1911-ben csináltatta édesapám. Egy gyönyörű szép tölgyfaalkotmány. Megvannak a régi kéziszerszámok, a régi lószerszám, a rosszabbik szekerem, amit egy darabig azért őrizgettem, hogyha fordul az idő, legyen min elindulni. Most meg már emlék. Nincs szívem megválni tőle. A pincénél ott a régi prés, a szőlődaráló, az öreg hordók, tudom, melyik hordó honnan való, mikor milyen bor volt benne. Édesapám