Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Kínlódások
Mi az oka annak, hogy mindenkiben kételkedem, egy ellenálló érzés ural mindenkivel szemben, hogy másnak nincs igaza, nem lehet, mert nincs meg benne a bennem meglévő (meglévő!!) őszinteség, mert az érdek alakította ki más határozott véleményét, vagy ha az érdek nem is, de akkor szellemi hiányosságokra épült. Pedig semmi bizonyítékom nincs arra, hogy nálam, bennem mindezek a „jótulajdonságok” meglennének. Csak hinni akarom, vagy meghatározhatatlan gyűlölséggel tudni azt, hogy más rosszul csinálja — én jól szeretném, csak nem tudom, mert valami külső-belső erő képtelenné tesz, hogy biztosat tudhassak! * Hinni és bízni az emberben föltétel nélkül! Hinni és bízni próbálni minden körülmény, minden mást sugalló tény ellenére! Lehetséges ez! Nem naivitás! Nem idealizmus! Szükség van erre! Vagy megvonni indokolt esetben a bizalmat! Szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. Önmagunkat is csak annyira szeressük, amint felebarátainkat! Szeressük az ellenségünket!! Ne űzzük ostorral a kufárokat, a farizeusokat!! Azt csak Jézus tehette, ő, a bűntelenü Hogy többet ér egy megtért bűnös száz igaznál!! Az én hazám nem e világból való?! A császárnak,ami a császáré, istennek, ami az istené?! Istenem, istenem, mért hagytál el engem?! . . . * A szánk jár, beszélni megtanultunk. De mit tudunk mondani! Komolyan! Felelősen? Mit tudunk tenni? * Meg el is szomorodik az ember így ősszel — sok a munkája, s eleve tudja, hogy teljességben úgy sem tudja megoldani, még lelkiismeretfurdalása is van, mert tán eltékozolta az idejét — meg hasztalan hit, munka, betegség .. . * Okosak vagyunk, mégis tehetetlenek. Nem tanultunk meg dolgozni — és alkotni, teremteni próbálunk. Hinni, hinni, hinni kellene!!! Az agyam olyan, mint a kutya Ha koncot vetek neki, nem ugat, vagy mást ugat Meghallgatom apámkorú emberek bölcsességét a világról Nekik — tudják, nem tudják — tört a gerincük, úgy mondják, magyarázzák nekem: mindent tudnak. És bizonygatnak Egyik így, másik úgy. Egyik azt mondja: balra menjek, másik, hogy építsek Noé-bárkát, harmadikkal elszaladt a kor, bohócsallangként csüng rajta púder-tébolyult modernsége. Nincs hitünk. Nincs elegendő miértje. A hangulat úgy játszik velünk, mint bűvész a közönséggel. * Temetési éneket dúdolok napok óta: „Ments meg minket Uram az örökhaláltól, ama rettenetes napon minden bajtól.” Még nem láttam soha halált. Halottat is keveset, bár nagyon szeretem látni a hullákat, okolni nem tudom, miért. Érdekel. Voltam hullakamrában is, épp üres volt, csak néhány preparátum ázott kádban, még nagyon büdös se volt. Jártam temetőkben, belestem betört ablakú kriptákba — és nem láttam semmit. Még nem láttam soha halált. * Öngyilkosság! Minek? Fájdalmat okozzak néhány embernek! Anyámnak, apámnak, kedvesemnek. A többi tömérdek ember meg nem is tudna róla. Az életen légypiszoknyi foltot sem ejtenék. Tehát oly mindegy. * Végül is minden ember egyenlő. Milyen iszonyatos ez az igazság! Hogy nincs különbség! Hogy nincs jobb, nagyobb ember!! Csak ember van! * Ülni, hallgatni. Nem szaporítani fölöslegesen az írások és szavak hordalékhegyeit. Élni embermódra, önzászló és hívságoskodás nélkül, őszintén, ideálisan meghatározható emberi viszonyok között. . , * Úgy tűnik, kigyó vagyok saját keblemen . . . * Szeretném markomba fogni néhány lány fejét, végigsimítani a hajukat. . . Minek — nem tudom. Röstelleni való érzékenység. Aztán meg vadul, üvöltve vágyok testre, menekülő nőstényre, aki csak szokásból menekül . . . Minek ez is! — Nem tudom. P,östelleni való érzékiség. Aztán beborít a józan ész. Kardot kívánnék, hogy a bajok közé vágjak. Utána hideg elhallgatás, kihűl, elhalványul bennem az indulat... Minek! — Nem tudom. Röstelleni való naivitás. Aztán szomorú, vagyok. Vattába fulladt a gondolat, elnémul a szívzaj is, csak a lét virraszt értetlenül, sután, komikusán Szomorú vagyok. Minek!! . . . Nem tudom. Röstelleni való gyávaság, gyöngeség. * Megértem a választásra. Végül is magamnak kell — ha tartom magam valakinek — dönteni. Különben elvesztem.
