Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Nagyszombati esküvő
Híven és illően A v.-i lelkész megmutatja a presbitérium munkatervét (az egyházközség is terv szerint dolgozik), amelynek egyik bekezdése úgy szól, hogy „bűnbánati heteken tartandó esküvők ellen küzdeni kell. Úrvacsoraosztás előtti napon, karácsony, húsvét, pünkösd első napján lelkipásztor esketést nem végezhet.” A lelkész tájékoztat, hogy a presbiterek nem önkényesen rendelkeztek így. Arra a régi egyházi törvényre gondoltak, amely szerint a presbitériumnak kötelessége ügyelni, hogy az egyházközség tagjai a vasárnapot és az egyház egyéb ünnepeit „híven és illően” megtartsák. Az istenhívőnek, a vallásos lelkületű és szellemű embernek bizonyos viselkedési normákhoz kell igazodnia. A bűnbánat a befelé fordulást, az önvizsgálat kötelezettségét rója rá. Bűnbánati héten tartózkodnia kell mindattól (vígság, mulatozás), ami az elmélyedésben zavarná, hogy azután bűneit megbánva, lélekben megnyugodva járuljon az Úr asztalához. A presbitérium mint a gyülekezet vezetője s mint az egyházigazgatás helyi képviselete vigyáz arra, hogy kilengések ne történjenek. Bár a házasság Istennek tetsző dolog, a nagyszombati esküvő, Krisztus keresztre feszítését követő napon — enyhén szólva— illetlen s ízléstelen. Másnap úrvacsoraosztás van, ami még inkább komolyságot, lelki nyugalmat kíván — mondja a lelkész. Helyi szokás szerint a reggelig vigadó, virrasztó násznép templomba megy. Kóválygó fejje! és kóválygó gyomorral áll az Úr asztala elé, vagy szundikál a padban. „Nem hív- ságos viselkedés.” A régi egyházi törvény olyan cselekedetektől akarja megóvni az embert, amiket az később maga is bánna, szégyellne. Továbbá: ha az emberek valamilyen hivatalba mennek, ahhoz illően készülnek, viselkednek. Például nem boroznak be, és vigyáznak arra, hogy ne terjesszenek maguk körül pálinkabűzt. Miért tehetik ezt, ha templomba mennek? Miért kellene megengedni, hogy tegyék? . . . Aki a gyülekezetnek tagja — az egyházfenntartási járulék befizetésével a tagságot önkéntesen vállalta —, az fogadja el a gyülekezeti élet törvényeit. Jelen esetben az egyházat semmi sem kényszerítette engedményre. Magyarországon az emberek nem élnek rosszul. Senki sem sínyli meg azt, ha hétközben kér egy-két nap szabadságot, hogy eljöjjön a rokona esküvőjére. A v.-i lelkipásztorban nyoma sincs a fanatikusokra annyira jellemző türelmetlenségnek. Amikor a vasárnapi templomozás kerül szóba, Jézusra hivatkozik: ha valakinek a szamara vasárnap esik bele a kútba, azt vasárnap kell kihúzni. Vagyis a hetedik napon is munkálkodhatik az istenhívő, ha a dolga nem tűr halasztást. A fiatalokat megeskető t.-i lelkész abból indul ki, hogy a presbitérium alátartozik a Szentlélek útmutatásának, az Ige irányításának. A gyülekezet, a lelkész, a presbitérium is az Úr hatalma alá tartozik. Ezért ne az történjék, amit egyik vagy másik csapat presbiter akar, hanem az történjék, amit az Úr akar. Ám ezt meg kell harcolni. A v.-i presbitérium a hit alapján — a bibliai komoly hit alapján — nem tette volna, amit tett. Ő, a t.-i lelkész nem tudja, hogy lelkésztársa milyen hitharcok alapján tagadta meg a szolgálatot, de az álláspontját nem helyesli. A hitet úgy kell tálalni, hogy ne sírást, lemondást fakasszon, hanem örömet, hiszen Jézus is azt mondta: „azért jöttem, hogy a ti örömötök beteljék.” De akiben a hit él, annak is látni kell az események fejlődését. A mai idők sok mindent másképp kívánnak a lelkipásztoroktól, s azok, pusztán ősi megszokásból, a tradíciókra támaszkodva (régen szerda volt az esketési nap) nem köthetik meg magukat, ha egyházi szolgálatot akarnak végezni a gyülekezetben és az Isten országa érdekében. Ő nem ért egyet semmilyen megkötöttséggel, feltétellel. „Harcolok minden ellen, ami 55
