Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
Az ilyen kis- és középüzemeket különböző szervezetek hozhatták volna létre, a tanácsoktól az ipar szövetkezetekig. Fejlődésünk viszonylagos ellentmondása rejlik abban, hogy ezek a szektorok nem mu-i tattak elég hajlandóságot erre, és ezt az űrt a mezőgazdasági szövetkezetek igyekeztek kitölteni — gazdasági kényszerhelyzetüktől is hajtva —, ami tagjaik egész éven át történő, rendszeres foglalkoztatásának biztosításában jutott kifejezésre. A melléküzemágak létesítésében tehát a mezőgazdasági szövetkezetek álltak az élre, és ezeket a feladatokat elég jól, ha nem is minden ellentmondás nélkül meg is oldják. A melléküzemágak tehát nélkülözhetetlenek. Népgazdaságunk adott szerkezete igényli ezek létezését, sőt kezd kialakulni az a szervezeti forma is, amelyen belül a jelenlegi ellentmondások leküzdhetők. Ez a mezőgazdasági-ipari vagy ipari-mezőgazdasági komplex szövetkezetek létrehozása. Ezeknek a vállalkozásoknak mindenképpen nagy jövőt jósolunk abban a tekintetben, hogy az egyoldalú mezőgazdasági területek gazdasági egyensúlya javuljon és biztosabb alapokra épüljön. Hasonló helyzettel állunk szemben a mezőgazdasági nyersanyagok feldolgozása területén is. A túlkoncentrált élelmiszeripar sem képes a differenciált igényeket gazdaságosan kielégíteni. Tehát szükség van a szövetkezeti tej-, hús-, baromfi-, tartósító-, tészta- és sütőipari feldolgozó üzemekre, amelyek nemcsak az ellátást javítják, hanem a mezővárosok, nagyközségek gazdasági bázisát is erősítik. Ezen a téren azonban bizonyos hibákat követtünk el, amelyeket időben nem vettünk észre. Ez abban áll, hogy a feldolgozó és melléküzemek nem mindig a piacközpontoknak is tekinthető mezővárosokban vagy nagyközségekben jöttek létre, hanem nagyon sokszor kisközségekben, tsz-majorokban vagy tanyákon, ahol éppen helyet találtak. Ilyen helyeken ezeknek az üzemeknek kellő fejlődési lehetősége, infrastrukturális ellátottsága nincsen biztosítva. Félő, hogy a gazdasági erők elforgácsolódnak, és nem tudnak egyértelműen az urbanizációs folyamatra eredményesen hatni. Ezért az szükséges, hogy a jövőben az új üzemtelepülések a mezővárosokban vagy nagyközségekben tsz-közi vállalkozásokban jöjjenek létre, mert így társadalmi és szövetkezeti szempontból is sokkal hatékonyabban tudnak működni. Szükséges lenne az is, hogy a közgazdasági szabályozók az ilyen irányú üzemtelepítéseket támogassák. Mindez az urbanizálódás elengedhetetlen gazdasági előfeltétele. Fejlett gazdaságú ország nem szakosodhat kizárólag nyersanyagtermelő és koncentrált ipari feldolgozó területekre. Ennek ellentmondásos voltát már a kapitalizmus időszakából ismerjük. Ezért ezt az ellentmondást fel kell oldanunk, hogy az ország minden jelentősebb tájkörzetében fejlett gazdasági életről beszélhessünk. Kellően urbanizálódott területek tehát csak gazdaságilag fejlett országrészekben jöhetnek létre. A fejlett gazdaság az éltetője minden városnak. Ha a gazdasági fejlődés megtorpan, az urbanizálódás is veszélybe kerül, súlyosabb esetben az érdekelt települések is elnéptelenednek. Ez olyan történelmi igazság, amelyet ma sem téveszthetünk szem elől. A történelem során nagyon sok virágzó városról hallhatunk, amelyek fejlődésük egy adott szakaszában megtorpantak, éltető erejük elfogyott, és így pusztulásra voltak ítélve. Szinte csodával határos, hogy alföldi településeink a többszöri gazdasági megtorpanás ellenére is meg tudtak őrizni városalkotó és -fenntartó erőikből, de ha nem nyújtunk feléjük segítő kezet, az urbanizálódás évszázados történelmi folyamata sohasem fejeződik be náluk, és félúton megrekednek. A nagy- és középvárosok fejlődése biztató. Most a kisvárosokon a sor, hogy felemeljük őket a „sárból”, a viszonylagos elmaradottság állapotából, és újabb belső vándorlási hullámok elindítása nélkül helyben oldjuk meg a lakosság teljes foglalkoztatását és életszínvonalának további emelését. Jelenleg közel egymillió ember van hazánkban, aki nem ott keresi meg a kenyerét, ahol a lakóhelye van. Ez a belső ingavándor-forgalomnak már egy olyan maximuma, amelyet az emberi sorsokért érzett felelősségünk tudatában tovább nem növelhetünk. Az urbanizálódás meggyorsítása és az elmaradt területeken való mielőbbi befejezése társadalompolitikánk fontos kérdése. Emberi sorsok milliói függnek ettől. Jelenleg mindenképpen biztató jelenség, hogy már nem annyira a munkaerő keresi a foglalkoztatási alkalmat, hanem a munkahely a munkaerőt. Ezzel magyarázható az is, hogy a reform bevezetése óta meggyorsult a vidéki ipartelepítés, amely korábban sok vállalat részéről inkább csak ígéret, mint valóság volt. Azonban most a fővárosi munkaerőhelyzet szinte parancsolóvá teszi számukra, hogy termelési kapacitásuk egy részét vidékre telepítsék. így olyan ipartelepítések valósulnak meg napjainkban Nyírbátorban, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Kisújszálláson, Karcagon, Szeghalmon és egyéb helyeken, amelyek eddig érthetetlenül sokat várattak magukra. Az Alföld ipari fejlődése és urbanizációja tekintetében nagy szerepet kell szánnunk az itteni kőolaj- és gázkitermelésnek is, amely nemcsak energiahelyzetünket javítja és újabb üzemek telepítését teszi lehetővé, hanem az itteni városoknak, településeknek olyan korszerű tüzelőanyagot biztosít, amely megelőzheti az urbanizációs ártalmak (pl. smog) keletkezését is. Az Alföld urbanizációs folyamata minden jel szerint új irányzatokat kifejlesztő; sajátos vonásokat felmutató társadalmi mozgássá válik. Ugyanis kétségtelen, hogy az itteni városok tágas, levegős terei, széles utcái kedveznek a modern urbanisztikai elveknek megfelelő épületegyüttesek, városképek kialakításának, és végül is az Alföld csak nyerni fog azon, hogy urbanizálódása később indult meg, de annál modernebb alkotásokban ölt majd testet. Az ilyen irányú tapasztalatok összegyűjtésére, feldolgozására, rendszerezésére szükség lenne az Alföldi Építészeti Akadémia felállítására, amelynek Kecskemét lehetne a székhelye. 53
