Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Kínlódások
elveszett. Einstein relativitása után most Heisenberg bizonytalansági állandója uralkodik. Messzi múlt emlékű már Descartes egyetlen biztos igazsága is. * ,,Én jót akartam” — minden ember végül is jót akart. Mégis hibák, bűnök mérgezték és mérgezik az embert. Az emberek nagy része nincs tisztában bűnösségével. Öntudatlan bűnös. A tudata a jót akarás, a bűntelenség, az ártatlanság. Az ember — bizonyos tudattal — kimagyarázza magát, megmagyarázza, indokolja, lokalizálja és meg is semmisíti bűneit. És ezzel, úgy hiszi, el is tűntette mindörökre. Pedig a bűnöket vállalni és levezekelni, helyrehozni kell! * Bizonytalanság, nyitottság, esetlegesség. A fejem rövid idő után kidobja magából a fölösleges adatokat. Ma már nem tudom, mit tanultam politikai gazdaságtanból, logikából — annyi-annyi tárgyból —, amiből végül is vizsgát tettem. Kevés tényre emlékszem — nem is igen érzem az elfeledettek hiányát. Rosta a fejem? Információbombázás? Fölösleges adat? Mi a fölösleges — nekem, mindenkinek? Olyan a kor, hogy nehéz megkülönböztetni a fölöslegest a szükségestől, fontostól. Mi nyitottak vagyunk, kitártak. Az életünk napokból, órákból, napszakokból áll — egy este boldogság, múló boldogság zenével, tánccal,csókkal —,s nem várunk tőle többet. Miért is? Sorsunk postázatlan leragadt valahol a szülők agyonbombázott házasságában, hogy is lehet itt élni másként, fiókba maradtan, sután védetten — hát védtelenül, sebzetlenül és sebezhetőén?! Nincs ellenálló anyag bennünk — vagy alig van. Biológiailag sincs. Egy nátha elkap. A hangulat ural bennünket. Fáradtság sivárnak mutatja a Napot, Holdat, Csillagokat — értelmetlen életet — semmit. Ha jó a hangulat, akár fegyveres forradalmároknak is elmennénk. * Lelkiismeretfurdalásom olyan, mint a cigaretta. Ha rágyújtok, füst meg hamu lesz belőle. Gondolkozom, látom, mi vagyok, látom: mi van körülöttem, látom, mit kéne tennem, mégse teszek semmit, pedig nem vagyok cinikus. A cinikus nem olyan, mint én. Az nem akar tenni. Én akarok. Csak úgy látszik, nem tanultam meg eléggé akarni. * Veszik belőlem a lelkesedés, fáj a lábszáram, a hátam, észreveszem, hogy reszket a kezem, és ingerlékeny, ideges vagyok, anyagtalan. Nyugalmat szeretnék, hatalmas szobákat, festményekkel, levegővel, fénnyel, nyugalommal, puha szőnyeget, zenét, könyveket, csöndet. . . * Mi tanácsot adnék a fiamnak? Mi az élet? Mire jó? Jézuska nélkül, úgy, ahogy érzem és látom a való világot?! Marx vagy Kierkegard, Hegel vagy Jézus? Templom vagy Népstadion? Anyáért és apáért — anyja és apja ellen a szép jövendőért — a gonosz jövendő ellen? Mit mondhatnék bölcset, tapasztaltat — mint régen Móricz az édesanya által Nyilas Misinek: Légy jó mindhalálig? Én nem tudok tanácsot adni. Semmi vagyok én is, akár a többi, hívő vagyok én is, akár a többi, szerelmes és kiábrándult is, eszétől korlátolt ember — én biztassak elesettebbeket?! — Merre csörög a dió? ... — Mire biztassak, annak reményét mondjam, aminek Marx: amikor az emberiség igazi, valóságos történelme kezdődni fog?! — Akkor nem halunk meg? Jó lesz minden? Megéri? Vagy mondjak áldást olcsó hedonizmusra? Az akaratot vádló Schopenhauerra? Mennyország vagy pokol? — Kommunizmus vagy atomhalál. Én tanácsot nem adhatok. Vagyok. És voltam már, mióta vagyok. Hiszen csak emiatt vagyok. Leszek is? Itt megáll a gondolat józan lendülete. Tovább fantázia marad. Hallgatom a búcsúk emlékénekét, zúg a templom, izzad, sír, örül a parasztnép, imbolyog Jézus szívére mutatva a zászlón. Visszacsöngenek az imák, az Úr Angyala, az Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk ... — kísért halódó múltam. Mjntha pusztulnék. Víz, szén, olaj, gáz, atom energiával árasztanám el őseim, emberek, anyám, apám temetőjét, sírjait. Hasztalan van igaza gonosz, kötekedő, abszolútumot romboló agyam axiómáinak — nincs lélek, csak anyag, racionalizmus és felvilágosodás, materializmus és kommunizmus — hasztalan — anyám, apám, messzi és közeli rokonaim vésznek el, elveszek én is, szerelmes társaim is, elnyel az emberi agy riogó salakterméke. Mi tanácsot adjak? Élj tisztességgel? A győztes holnapot? A barbár babona ellen? — Igen, ebben biztos vagyok. De a barbár babona mindig az ész terméke. A hitet gyűlöljem, mint ideát, megfoghatatlant? Az is anyagi, hisz agyam anyagi terméke. Én tar ácsot nem adhatok. Én hinni akarok. Hinni, hogy van értelme. Hogy nem hiába porlódik a múlt velünk és bennünk. Sem Ezopus, sem Spartacus, sem Kölcsey, sem.Péterfy Jenő. Csak a gonoszok. Néró és Hitler és még annyi rengeteg. És belőlük is csak figyelmeztető fájdalom marad, mint Auschwitzból. * Hát bemagyarázom magamnak süket korban, hogy van értelme másként csinálni, mint a tömeg! Hogy ez még nem tökéletes, hogy ez még messze a paradicsomi élettől, ez inkább melegágya a közömbös, megelégedett rossz jövőnek! Hát bemagyarázom magamnak, bemagyarázom magamnak . . . * 24
